XXVIII. A Tuhutum megyei követválasztás
XXVIII. A Tuhutum megyei követválasztás
Manó ettől a naptól fogva el volt veszve a családjára nézve. – Miket historizált el Horkázi úr odahaza Tűzhalmon az ifjú ember elillanása felől, azt nehéz volna rendbe szedni, mert mindennap más meg más történeteket fundált ki. Abból a katonai iskolából pedig a szülőkkel nem szoktak levelezni. Ha van, aki a kiszabott 800 forintot előre lefizeti évenkint, amellé még zsebpénzt a kis kadetnak, az megkapja róla a nyugtát; egyéb írást itt nem osztogatnak. Ellenben igen jó néven veszik, ha hazulról holmi érzékeny irkafirkákkal nem zavarják a szigorú regulába fogott ifjonc kedélyét.
Decebál annyit megtudott, hogy a fia, miután cíviseket temetett petákért és legációba járt, az érte küldött Horkázi körme közül világgá szökött, s azontúl elég hírt hordtak hetedhét országból hozzá az ismerősei a kóbor ifjú felől; az egyik a lembergi kötéltáncosok közt látta, amint az abroncson keresztül bukfenceket hányt, a másik megesküdt rá, hogy Szekszárdon látta a színésztruppnál, ráismert Kakambuki hercegben, meg is szólította, az mindjárt kért is tőle három húszast kölcsön; akadt olyan bölcs, aki kisütötte, hogy azt bizony elfogták a zsidók, s vérét vették, míg utoljára megállapodott a közvélemény abban az általános hitben, hogy a hőstetteiről nem sok idő múlva elhíresedett Sobri Jóska senki más, mint Decebálnak a fia. Ez a verzió Decebált magát is kielégítette. A rablás mégiscsak előkelőbb mesterség, mint a supplikálás.
Egyébiránt volt neki sokkal elébbvaló gondja, mint egy rossz siheder miatt fájdítani a fejét.
Össze lett híva az országgyűlés; el lett rendelve a követválasztás.
Ez ideig az volt az usus Tuhutum vármegyében, hogy a két országgyűlési követ közül az egyiknek megtették az első alispánt, annak a helyébe lépett a másodalispán, annak helyét betöltötte a megyei főjegyző, a főjegyzői állomásra aztán többen aspiráltak, akiket kapacitásoknak szokás nevezni, ezek nem választás, hanem kinevezés útján emelkedtek a díszes polcra; a legközelebb reménykedett, de kimaradt jelöltjét a közvéleménynek aztán; nehogy elkeseredjék, megtették második országgyűlési követnek. Ez így ment 1791 óta.
Most azonban megbomlott a világ tisztes rendje. Az egyik követi állásra csak bevált megint az első alispán, de a másodikért minden soron kívül föltolta magát a sasok pártjának ismert vezére, Tanussy Decebál.
Először titokban hadkémlelték ki a területet a szerteszét működő kortesvezérek, majd mikor a csatatér kedvező terepül ajánlkozott, egy quartalis gyűlés alkalmával kikiáltották követjelöltnek.
Ennek a legelső következése az lett, hogy a perplexitásba hozott főispán leköszönt a hivataláról, s helyébe Ponthay Adalbert gróf lett kinevezve a megye vezetőjeül. Léckirály helyett kaptunk gólyakirályt.
Rögtön kapott Decebál ellenjelöltet, aki senki sem volt más, mint a saját öccse, Belizár. Más ebben a vármegyében nem is vehette volna fel vele szemben a kesztyűt. Ez igazán egyenrangú ellenfél volt, mindazokkal az eszközökkel és indulatokkal ellátva, amik egy-egy ilyen hadjárathoz szükségesek.
És ez valóságos hadjárat volt.
Amit csak emberi ész és emberi bolondság képes kitalálni a lappangó szenvedélyek felizgatására, az mint a sárkányköltő rém szaladgálta be a vármegyét. Először csak a pénz dolgozott, az anyagi érdek, az emberi gyomorra és torokra számított vesztegetés, ingyen eszem-iszom minden faluban, a kocsmákat egymás kezéről árverezték el, s folyt mindenikben a bor, mégpedig jó bor, mert ha rosszat küldtek a nemes kortesuraknak, beütötték a hordó fenekét, s kieresztették a lőrét az utcacsatornába. Volt általános kukorica- és kenderföldosztás, szabad legeltetés, faorzás. Aztán a fényes parádé! A két jelölt végtől végig bejárta, pompás szekér- és lovaskísérettel az egész vármegyét, annyi zászlót hordtak és tűztek ki, hogy Törökországot meg lehetett volna vele hódítani, koszorúzápor, diadalkapu, zeneszó, díszlakoma minden állomáson.
Hát még a szép szónoklatok. Az egyik vezér jelszava azt hangoztatá, hogy „Nem adózunk, nem katonáskodunk, senkinek nem szolgálunk”, a másik ezzel nem érte be; „De osztozunk a papok nagy birtokán; elvesszük azoknak a főuraknak a jószágait, akik külföldön laknak, s kiosztjuk a szegény nemesség közt”. Ez már többet ért.
Akkor aztán következtek a hatályosabb módszerek: a két ellenjelöltnek kölcsönös rágalmazása. Nem volt az a fejvesztésre méltó bűn, amit a kortes fantáziája ki ne talált volna. Mind a kettőnek már a születése előtti dolgainál kezdte a lebecstelenítését; nem volt olyan diákkori excessusa, hogy vissza ne emlékeztek volna rá alacsony tolvajságot, csalárd okirathamisítást sütött ki egymásra a két testvér, egy véletlenül elcserélt kalap, meg egy jelentéktelen levélbül kivakart szó miatt; Decebálra kisütötték azt, hogy oláh, Belizárra meg azt, hogy német. Decebál azt kürtölte az öccséről, hogy az titokban pápista, Nagyváradra gyónni jár; Belizár meg a bátyjárul, hogy az zsidó: azért jár Erdélybe, hogy ő a zsidóknak a főrabbinusa Bözöd-Újfaluban. – Ezzel aztán fel lett kavarva az egész vármegyében minden szélvész, ki lett költve minden őrült szenvedély, ami eddig tojáshéjban pihent; párt támadt párt ellen, nemzetiség nemzetiség ellen, oláh magyar ellen, a keleti hitű magyarnak orosszá kellett lenni; pápista, kálvinista, lutheránus mind megtalálta rég eltemetett gyűlöletét, s az mind jött a csatatérre, Thonuzóba csontlován ügetve; családok vesztek össze, apa, fiú, testvérek, sógorok egymás között: egyik falu a másiknak hadat izent, azt meg is harcolta; egymásnak a búzáját éjszaka lekaszálták zöldjében, a boglyáit felgyújtották a mezőn, a lovainak levagdalták a füleit, aztán összevesztek a faluk benn magukban: ház ház ellen, korcsma korcsma ellen, templom templom ellen harcolt, elég volt a fehér tollnak a fekete tollal összetalálkozni, hogy botra kerüljön a dolog. Folytak a legocsmányabb pasquillok, versbe szedve, nótára téve; végtül végig minden ház, fal és kerítés tele volt írva gúny, szidalom szavaival. Az átutazó becsületes embert, tekintélyes urat, szolgabírót megugatták a kutyák, megugatták az emberek, s a kutyák sokkal tisztességesebben.
Ebbe a felkavart iszapos zűrzavarba aztán belenyúlt valaki, aki sötétben is lát, és nyolc keze van, mint a hidrának.
Belizár egyszer azon vette észre, hogy neki titkos segítsége érkezik. Eddigelé láthatatlan kezek dolgoznak mellette. Hatalmak, amiknek létezését eddig tagadták Tuhutum vármegyében, éreztetik hathatós befolyásukat. Vallásfelekezet, nemzetiség, érdekcsoport kezd az ő személye körül csoportosulni. Meg van teremtve egy párt, ami eddig nem volt; s most az viszi magával. Még ha győz vele, akkor talán megszabadulhat tőle, de ha elbukik: egészen azé marad.
A tűzhalmi kastély hat hétig nem volt jobb a hadjáratok útjában fekvő csapszéknél. Éjjel-nappal jött, ment a vendégsereg: ajtó, kapu (kivált a pinceajtó) soha be nem zárult. Termek, szobák, folyosók, üvegház, tiszttartólak, pajta: az mind tele volt uraságokkal. S milyen uraságok! Akiknek a hajukba ragadt a bojtorján, s kezébe ragad a kés, villa, kanál, amivel ebédelnek, bocskoros nemes urak, rovott életű kalandorok; vármegyeház föld alatti részét kitanult félkézkalmárok; rettegett verekedők; atyafiak nyakán élődő csavargók; de szívesen kell látni valamennyit, mert voksa van, s az ellenséget megfélemlíteni dicső nagy elementum.
Négy szakács főzött a számukra, s egy egész csapat bébillér; Sára asszonynak volt nagy hivatala.
Ami tányér, pohár az asztalra került, azt természetesen mindennap összetörték: nem győzte helyrepótolni a telkibányai kőedénygyár s üvegcsüri huta.
Hát még mikor az erdőaljai oláh nemesurak is meg lettek nyerve (ami a Horkázi úr befolyásának köszönhető), s beállítottak egész csapatostul a tűzhalmi kastélyba. A vezérük: egy öles óriás, lóháton ment a lépcsőkön a címerterembe, s odakötötte a lovát a kandeláberhez, nehogy valaki a vendég urak közül pártját fogja. Ezeket egész a követválasztás napjáig itt kellett tartani, s éjszakára mindig bezárni a pajtába, nehogy a „daru” párt kortesei megmételyezzék a szívüket – még jobb pálinka ígéretével.
A hatodik héten már nem volt a tűzhalmi kastély roppant kertjében semmi zöld, ami valaha megehető volt, a káposztatorzsától elkezdve a téli almáig; kifogytak a kamrák, még a kenyérnek való lisztet is Aradról kellett hozatni, s a szénát pénzen vette Decebál, s hajóval hozatta le Mármarosból.
Mind temérdek pénzbe került ez! Fele cigányutcára is szaladt. Az olyan jó kortesvezérek, mint Decebálnál Csunyi Laci, Belizárnál Bakala Peti, nagyon értik a választási kétszerkettőt. S ez sajátszerű tabula Cebetis! Nem tanítják ezt az iskolában, pedig kár! Hogy csak egy példát hozzunk fel, 3-at a 2-ből ki lehet venni, s akkor marad ott 5. Ez persze a rendes algebra szerint abszurdum, de a választási algebra szerint szent igazság. Ugyanis, ha a követjelölt odaadta a kortesvezérnek az első 2 ezer forintot, akkor még ki lehet belőle venni 3-at, s ha azt is odaadta, még akkor bizonyosan utána fog hozni 5 ezeret, így lesz a „kivonásból” „összeadás”! Méltó, hogy akadémiai pályakérdésül kitűzessék.
A két versenyző testvér az egész idei termésnek az árát elköltötte már, gulyáikat, kondáikat minden országos vásáron ott lehetett látni, adták, ahogy vette valaki, még így sem volt elég a pénz. Azt pedig elő kellett teremteni mindenáron. Ha már az ember egyszer benne van, akkor feszíteni kell, ha a hetedik ivadéka megsiratja is.
Abban az időben pedig nehezen ment a pénzcsinálás. A váltótörvény meg volt már hozva, de istenfélő földbirtokos óvakodott azzal ismeretségbe jönni; tudva azt jól, hogy aki a kisujját odaadja az ördögnek, az testestül, lelkestül elkapatik a föld alatti hatalom által, márpedig való az, hogy ez az a vétkező kisujja az embernek, amelyiket a váltó-blanquette-re rátámaszt, amikor nevét az „elfogadom” társaságában ráfirkantja; ez a hosszú, léniázott papiros a megfordított Jákob lajtorjája, amely lefelé visz a pokolba. Decebál rámászott erre a lajtorjára. Abban az időben pedig pénzt csak egyes nagyvárosi uraságoknál lehetett kapni, akik száz forint helyett kétszázat íratnak alá. Meg is újítják szívesen a váltót, akkor meg kétszáz helyett négyszázat kell aláírni. Még más kútforrásra is gondolt egy pillanatban Decebál. Hátha „Ő” adna kölcsön. A nagy Thonuzóba. Hisz őneki százezreket érő kincsek állnak rendelkezésére. Egy részét pedig bizony áldozatul hozhatná. – De nem! Ezt sohasem! Inkább az ördög markából, mint az ő csontkezéből.
Ha ilyformán Decebál az ördögöktől hozott segítséget, nagyon természetes, hogy Belizárnak meg az ellenlábasokhoz kellett folyamodni, a szentekhez; ő meg a káptalanhoz fordult kölcsönért. Kapott is – elég nagy summát, hogy a hadi költségeket fedezhesse vele. Csakhogy az ilyen kölcsön nem maradhat titokban, mint az uzsorásnak adott váltó, mert azt betáblázták az adós birtokára, s minden vármegyében kihirdetik a közgyűlésen, ahol a birtokai feküsznek.
Ez aztán megint egy erős izgatási eszköz lett Belizár ellen. A papok adtak neki pénzt! Eladta magát a klérusnak! Reverzálist adott magáról! Convertált! A hitehagyott! – Ezzel a híreszteléssel a hívei táborát nagyon megzavarták. Most már, azt tudva, hogy a papok pénzét költi, minden ember duplára tartotta a szavazatát Belizárnál; s ő, hogy megcáfolja a hitehagyottságáról terjesztett híreket, ahol csak egy rongyos födelű templom, paplak volt a nostrasoknál, azt kénytelen volt mind újrazsindelyeztetni.
Az utolsó napokban már általános volt a verekedés a vármegyében. Eltörni a lábát egy voksnak, az is nyereség. Boglyák, kukoricagórék felgyújtása éjjeli renden volt, kísérve elszórt céduláktól, amikben a falut veres kakassal fenyegetik, ha a választás napján ki mer mozdulni valaki a házból. A kétséges szavazatok ára mesésen fel lett árverezve: dobszóval az utcán, énekszóval a templomban hirdették a népszónokok, hogy jön az a nagy nap, amelynek sorsa életünk, halálunk fölött határoz. Rajtunk függ a világ szeme. A fuvar ára felment száz forintra.
Olyan kép volt ez, mintha egy festő csupa kificamodott tagú emberekből állítana össze egy csoportot, összekeresve mindent, ami anatomice valóság; de azért mégis képtelenség.
A megye székhelye, Tanusvár, a legutolsó napig alig volt kizavarva szokott nyugalmából. Itt kevés a szavazó. Ritka nemesember űz mesterséget, de az ki is pingáltatja aztán a címerén levő sarkantyús csizma alá a „Nemes” címet a neve elé. A polgári osztályt nem érdekli az egész követválasztás. Tanusvár csak mezőváros, innen nem megy követ a diaetára. Azért itt még nem is lengenek a házakon senki lobogói. Csak úgy divatból hordják a fehér tollat, a daruk jelvényét, minthogy Belizár hívei itt többségben vannak. A „Régi Nap” vendéglőse, Dabajkó uram pedig éppen átkozza az egész restellatiót; ő nagyon rossz üzletet csinál. Mikor az egész vármegye ingyen bort iszik, akkor az ő bora mind ott pimpósodik meg a pincében.
A követválasztás napjára azonban nagy előkészületek voltak téve. A város négy szélén négy tanya volt fölállítva, kettő a Decebál, kettő a Belizár szavazói számára. Ezekben kellett a két tábor csapatjainak összegyűlni, s aztán a kirendelt órában vezéreikkel és zenebandáikkal a vármegyeház udvarára felvonulni.
Arra, hogy holmi fegyveres nép tartsa fenn a rendet, még csak gondolni is hazaárulás lett volna.
Ugyan mit tud bámulni a világ Napóleon hadjáratain, Hannibál felvonulásán? A Tuhutum megyei követválasztást kell megnézni, az a stratégia. Háromszáznegyven faluból kell két külön tábornak egy központban egyesíteni az ellenséges erőket. Minden falu végén ott leskelődik az átkelni szándékozó csapatra az ellenség. Megállítják a szekereiket, megkísértik az ellenfeleket becsalogatni a tanyájukba, elcsábítani, leitatni, másutt meg kőzáporral fogadják, minden sövény mellől hull a fejükre az áldás; ha gyöngeszívűek, megriadnak s visszafutnak; ha kemény nyakúak, keresztülvágják magukat az ellenséges falun, s betört fejekkel, felkötött karokkal igyekeznek a célhoz. Mentül több csoport vergődik össze innen-onnan, annál nagyobb a harci kedv; megkezdődik a szekerek versenynyargalása, itt-amott bedöntenek egyet az árokba. A fiatal legények, kiknek még nincs voksuk, lóháton nyargalva kísérik elöl-hátul a szekérvonatokat, s rikoltozva hirdetik a jelöltjük nevét, amit különben az első szekéren vitt zászló is messziről olvashatóvá tesz.
Az alvezérek gondja, hogy két ellenséges dandár az úton össze ne verekedjék; lehetőleg úgy viszik a dolgot, hogy a találkozás ölelkezéssel, csókolózással, kulacskicseréléssel végződjék; mert hát itt jön az éjszaka, még le is lehet venni a lábáról az ellenfelet. Az oláh választók taktikája a legokosabb, ők mindenütt kénytelenek az ellenség falván keresztül vonulni, annálfogva feltűzik a fehér tollat, a daruk jelvényét, s Belizár zászlói alatt vonulnak fel Tanusvárig, majd csak ott veszik aztán elő a fekete tollat, s csatlakoznak Decebál zászlóihoz.
Semmiféle fegyveres erő nem lábatlankodott a választási harctéren. Az volt az igazi szabadság! Nem úgy, mint most, hogy előre kirendelik a katonaságot, s erőhatalommal rekesztik el egymással a két ellentábort. „Romlásnak indult hajdan erős magyar!”
A távolabb vidékek kontingensei már éjszakára felgyűltek Tanusvárra, s megszállták a város utcáin emelt tanyákat: onnan járták végig a város utcáit nagy muzsikaszóval, megtisztelve a főispánt a megyeház előtt hevenyészett szerenádokkal. A farkasok aközben ott kullogtak a juhaklok körül, a furfangos lélekvásárlók, kik álcázott renegátsággal furakodtak az ellenfél nyája közé, akit lehetett, megmételyezve: jaj volt a bőrüknek, ha megismertettek!
Az elithadak, a testőrdandárok azonban csak hajnalban indultak meg a két ellenjelölt kastélyaiból, ahol az éjszakát lelkesülten töltötték. – Itt volt azután kifejtve minden, ami a pompa és hatalom. Lóháton felvonuló bandériumok, urakra szabott népviseletben: aranyrojtos selyemzászlók, négylovas hintók sokasága, azoknak az élén a jelölt ötös fogata, sallangos szerszámmal, utánuk a véghetetlen sokaságú cséza, bricska, neutitsányi megrakva felbokrétázott nemesurakkal. Itt azután a dévaj incselkedésnek is hely lett adva. A saját jelöltjük tiszteletére költött dalokon kívül az ellenfélre gyártott gúnydalnak is bőven volt keletje, s hogy látható jelvényekben se szűkölködjenek, a fekete tollasok egy hosszú rúdra tűztek egy óriási kulacsot, aminek ábrázatja volt festve, igen jól hasonlított Belizárhoz. A kulacs-arckép meg volt tisztelve egy püspöki süveggel, és arra felírva: „in hoc signo vinces”. De azonban a daruk sem maradtak adósak, ők meg egy póznára függesztett lepedő nagyságú kártyalapot mutogattak, amin Decebál volt a makk-király egyfelől, Sára asszony ugyanazon színből a királyné másfelől. (Amióta Decebál a birtokcserét megtette Ponthaligethy gróffal, iszonyú sok makkja teremvén, elnevezték makk-királynak.) A zászlónyél hegyén pedig volt egy papucs: mint a római vexillumokon a kinyújtott kéz. Ez volt Decebálra nézve a legkegyetlenebb inzultáció.
Ha azt a két gúnyjelvényt az ellenfél tábora meglátja!
Pedig meglátják; mert a reggeli harangszó után mind a négy tanyárul megindulnak valamennyi zászlóval és muzsikával az ellentáborok, s elfoglalják a vármegyeház nagy, tágas udvarát. A nyargoncoknak, a kortesvezéreknek van dolguk, a híveiket együtt tartani, hogy az ellenféllel ne érintkezhessenek.
A két szemben álló tábor első tekintetre csaknem egyenlő erejűnek látszik: csak az kérdés, hogy ki válik be igazi szavazónak? Ha a hangot meg lehetne mázsálni, úgy a Decebálé nyomna többet: annak a hívei határozottan erősebbek a jelöltjük nevének hangoztatásában. Miután reggel kilenc órátul tíz és félig állhatatosan megvívatott az az égverő torokharc, végre megjelenik a megyeház udvarára nyíló tornácon egy fiatal megyei tisztviselő, s kiakasztja a fekete táblát, amire ez a szó van felírva: „Vox”.
Ez pedig bevett magyar szó, minden nemes érti. A főispán szavazásra bocsátja a választók seregét.
Ekkor aztán egyszerre elnémul a lárma, dal, hetvenkedés. A megyeház főkapuját bezárják. A nemesurak falvankint felhíva járulnak egy hosszú folyosón keresztül a szavazatszedő bizottság elé, amely egyúttal a jogosultságuk fölött határoz, s beírja a neveiket a jelöltjük protocollumába.
Ez már nagyon unalmas mulatság.
A legtávolabb eső helységek választóit bocsátják legelöl, s ha az egész vármegye leszavazott, következik maga Tanusvár. Ennek a szavazóira csak késő este kerül a sor. Addig kívülről be senkit sem eresztenek. Mikor odabenn annyi ember leszavazott, hogy tele a folyosó, akkor a megyeház kisajtaján keresztül kibocsátják az egész csapatot az utcára.
Ez elég simán megy addig, amíg a tömeg nagyobb része odabenn van, de amint a leszavazott sereg kezd odakinn a megyeház udvarán nagy gomollyá nőni, a dolog egyre zavarosodik. A kijövő rajokat ellenséges botok üdvözlik agyba-főbe, s vitézség kell hozzá, hogy utat tudjanak maguknak törni a magukszőrű hívek állásáig.
Majd később szitkozódó csapatokat rajzik ki a megyeháza, akik tele szájal kiabálják, hogy ravaszság, csalás, erőszak van odabenn, az urak megdubitálják az igaz nemeseket, nagy a részrehajlás! Sok régi nemest megfosztottak a szavazástól. Az elkeseredés méltó anyagot lel a fekete tollasoknál. De nemsokára megfordítja a hangulatot egy újabb leszavazott raj, mely azzal az örömhírrel ömlik elő, hogy győznek a sasok, most szavaz Gurabonc; Decebál hatvan szóval hagyta el Belizárt! Erre aztán lelkesedés lepi meg a diadalérző pártot, ellenben bánat és csüggetegség az alulkerülőt. Az utóbbi kezd elbúsultában megéhezni, s elszállingózik a főtanyákra; ott keres vigasztalást.
De nemsokára új, nem várt fordulat zavarta fel a künn levő tömeget. Hallatlan esetről hoztak hírt a megyeházból jövő fekete tollasok. Az oláhság iszonytató árulást követett el! Hű maradt Belizárhoz! Pedig azt ígérték titokban, hogy meg fogják csalni, s Decebálra szavaznak. S nem csalták meg! Az árulók! Igen, mert Horkázi csak pópáikat nyerte meg, de Bakala Peti megvesztegette a „csodaemberüket”, aki esőt, szárazságot jövendöl meg. S ennek a szava hatalmasabb, mint a pópáké! – Most egyszerre elérte Belizár Decebált; alig van közöttük egy pár szó különbség. – No, de jöjjenek csak ki azok az oláhok! – Volt azonban a főispánnak annyi bölcs belátása, hogy a jámbor oláh nemeseket a megyeház hátulsó ajtaján bocsátotta ki, azok mindjárt szekereikre kaptak, s elporoszkáltak a városbul; mire észrevette valaki a menekülésüket, már jó messze jártak.
A bősz harag erre egészen Belizár személye ellen fordult. Ha most megkaphatnák, bizony porrá törnék!
Estefelé már künn volt a városban a leszavazott nemesség; odabenn csak a tűzhalmiak voltak még. Ezek egytől egyig Decebál hívei. De aztán hátra volt még Tanusvár, amiről tudva volt, hogy egészen darupárti. Csak az a kérdés, hogy hányba tudnak a fehér tollasok disznószívet verni, hogy előjöjjön a házából, s el merjen kullogni a megyeházig, – lovas bandérium oltalma alatt.
Veszett ügyre volt kilátás! A legvégül előrobogó tűzhalmi kortesek, fővezérükkel, Csunyi Lacival azt a rémhírt hozták magukkal, hogy ha Tanusvár leszavaz, Decebál elbukik. S azt mind az oláhok dupla árulása okozta.
Ekkor valaki elkiáltotta magát:
– Halál a fejére a hazaárulónak!
Ilyenkor könnyen hazaárulóvá lesz az ember.
S az rögtön hadi jelszóvá lett. Az elkeseredett sasok egész tömegestül nekiindultak Belizár házát fölkeresni.
Belizárnak is volt nemesi kurián, szép gyümölcsöskert közepett épült háza Tanusvárott; ahol a téli hónapokat szokta tölteni. Ez volt most a daruk főhadiszállása.
A sasok ezt a házat földig lerombolták, s a bútorokat szilánkokra tépték, hasogatták, az ott talált vendég urakat kékre, zöldre verték; maga Belizár csak úgy menekült meg, hogy a kertben levő vízvezeték kádjában húzta meg magát.
Bakala Peti kiugrott az ablakon jó eleve, és elmenekült a daruk tanyájára, s ott fellármázta a maga híveit, azok botra, fokosra kaptak, s rohantak be a városba; de mire beértek, már akkor a Belizár házának a falait is bontották.
No, ha ti lerontottátok a mi urunk házát, mi meg lerontjuk a tietekét! S ezzel a szándékkal nekifordultak a másik oldalon Decebál házának. Annál is szép vendégség volt együtt, a hintójaik ott álltak sorban az udvaron. Legelőször ezeket szabdalták apróra. Aztán széthányták az utcai boltokat. Sohasem volt olyan olcsó a karton meg a selyem. Utoljára aztán nekiestek annak a belső lakháznak, csákányokkal, vasrudakkal, ajtó, ablak tört, zúzott a csapásaik alatt. „Fizetünk Belizárért!” Decebál és a vendégei a kéményen keresztül menekültek ki a szomszéd ház tetejére, úgy menekültek meg a csúnya haláltól.
És azalatt, amíg a két bőszült ellentábora a két testvér házát kölcsönösen lerombolta, a furfangos Bakala Peti sorra járta az ismerős házakat Tanusváron, s hordta fel a Belizárhoz tartozó szavazatokat hintóval a megyeházára.
Egyszer aztán a Decebál kortesvezérei azzal a rémhírrel rohannak ki a megyeházból, hogy mindjárt többsége lesz Belizárnak, ha Tanusvár leszavaz.
No, hát elő a legvégső segédeszközzel! Fel kell gyújtani a tanyákat! Mind a négyet. A saját és az ellenzék tanyáit. A tűzvészre majd elmegy a kedve Tanusvárnak a követválasztástól.
S ez a mesterfogás tökéletesen sikerült. Az éjszakát egyszerre bevilágította a négy felgyújtott tanya lángja.
Egy óra múlva aztán tűzben-lángban áll az egész város. Végtől végig égett minden utca, kálvinista, pápista templom, paplakok, iskolák, még a „Régi Nap” is. Egyesegyedül a vármegyeháza maradt meg; annak cserepes volt a teteje.
Reggelre egy zsarátnok- és sziporkafergeteg táncolt, forgószél tűzoszlopa alakjában Tanusvár helyén.
Koldussá lett egynehány ezer ember, az igaz.
Hanem a haza meg volt mentve.
Tanussy Decebál tizenhárom szótöbbséggel meg lett választva Tuhutum vármegye követjének.
– No, ez csak tiszta munka volt! – mondá Csunyi Laci, egy égő gerenda üszkénél rágyújtva a makrapipájára.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
