XII. A nagy taktika
XII. A nagy taktika
Ezalatt készült erősen a nagy politikai akció. Tuhutum vármegye gyűlésterme volt ezúttal a világ közepe. Az a bizonyos hitregebeli barlang, ahol Boreas őrzi a szeleket egy nagy bőrzsákban. Nem csoda, ha a bécsi udvari kancelláriának olyan nagy gondja volt rá, hogy valaki, bolond fővel, ki ne lyukassza ezt a zsákot.
Pedig ilyen merénylet volt a Tuhutum vármegyei híres rezolúció. (Magyarul nem hangzik az olyan hatalmasan, mint ez rezolúció! Csak egy betű változtatás kell benne, s kész a világbomlás.)
A mai kor gyermekének hiába magyaráznók, hogy mi volt az élesztője e nagy politikai gerjedésnek, mert úgy sem értené meg: „a diarium kérdés”. Tuhutum vármegye karai és rendei azt a vakmerő óhajtást dobták ki a világba, hogy ezentúl az országgyűlési napló a szónokok beszédeit egész terjedelmében nyomtatásban és cenzúra nélkül közölje.
Egy ilyen harci jelszó képes volt az egész országot felvillanyozni – akkor.
Hát mai napság biz ezért nem sok kardot vennénk le a szegről. Elvégezzük azt most ollóval is. Van sajtószabadság, de nincs sajtómuszáj: a kormánypárti lapszerkesztők kinyírják az ellenzéki orátorok beszédéből, ami nekik nem tetszik, az ellenzéki szerkesztők meg a kormánypártiéval cselekesznek hasonlót: maguk magukat kölcsönösen megcenzúrázzák, s – szent a békesség.
Haj, a régi boldog időben mennyire tudtunk ezért lelkesülni. Ha nem engedték meg, hogy a szép szónoklatokat kinyomtassuk: leírtuk azokat. Ha most is úgy lenne! (Quod Deus avertat.)
E fölöttébb veszedelmesnek látszó indítványt még sárkánytojásában elzápítani volt főfő gondja egy bölcs államférfiúnak. Ezért adatott Ponthay Adalbert grófnak teljhatalom, a visszavonás, belvillongás magvait hintő Tuhutum vármegye ellen.
A tényleges hatalommal szemben viszont a megyei pártok is szervezkedtek; de sajnos, hogy ezúttal sem tudtak közös megállapodásra jutni. A daruk, akiknek Belizár volt a vezére, a teljes „vis inertiae”-t* akarták alkalmazni. Ne jelenjen meg senki a nemességből a vármegyeház termében, mikor a királyi biztos odajön, a királyi rescriptummal. Olvassa fel az üres padoknak. A sasok ellenben az akció politikájára határozták el magukat, s az egész taktika meg lett állapítva a múlt héti nagyszámú konferencián. Ez volt a sorrend.
A tétlenség ereje
A feketetollas nemesség megtölti teljes számban a megyeház termét már korán reggel; a fehértollas kinn maradásával demonstrálhat. (Mennyivel hatalmasabb szó volt ez is, mint a mostani pelángyás „tüntetés”.)
A katonaság ki fog vonulni a megyeház előtti térre, s szemben és kétoldalt felállíttatik a kormánybiztos részéről.
A gyűlés megkezdésekor aztán az első alispán erélyes tiltakozást emel a fegyveres erőnek ilyetén pressziója ellen, s a központi főszolgabírót utasítja, hogy menjen le a főparancsnoktiszthez, és hagyja meg neki a megyei hatalom nevében, hogy azonnal jelenjen meg a generális gyűlés színe előtt.
Erre a mérges obristlájtinánt azt fogja mondani, hogy neki az ilyen generális nem parancsol.
Ekkor a közgyűlés egyhangúlag elhatározza, hogy a főispáni lakosztályban időző királyi biztoshoz, a protonotarius vezetése mellett, öt legidősebb táblabíróból alakított deputáció küldessék, őt erélyesen felszólítandó, hogy a katonaságot a megyeház közeléből azonnal távolítsa el.
Ezt vagy megteszi a királyi biztos, vagy nem teszi meg.
Ha megteszi, akkor már a fájós fogára tapintottak, akkor már ki van kezdve a tekintélye.
Ha pedig nem teszi meg, akkor a karok és rendek hangos tiltakozással fogják megakadályozni a királyi biztosnak a gyűlésbe meghívatását, s szóhoz sem hagyják jönni, amíg a katonaságot el nem küldi.
Mikor aztán ez ki lesz víva, s a főispáni széket a királyi biztos elfoglalja, a kalapját felteszi a fejére, a királyi rescriptumot felolvassa, akkor a főjegyző feláll, és követelni fogja legelébb is a múlt ülés jegyzőkönyvének felolvasását. (Ebben van az a veszedelmes határozat.)
Ez közös beleegyezéssel meg fog történni.
Ekkor a királyi biztos, a maga vétójogát használva, követelni fogja a jegyzőkönyv ilyen tartalmú lapjainak kiszakítását és megsemmisítését, a termet megtöltő nemesség folytonos kiáltozásai mellett.
A zaj csillapultával feláll a zöld asztal mellől Tanussy Decebál, mint a párt vezérszónoka, s tart egy fulmináns filippikát a zsarnoki hatalom ellen, mely egyúttal a jövő országgyűlési követválasztásra való jelölőszónoklata is lészen. A széke mögött álló Bakala és Csunyi urak minden nyomatékos mondat végén jelt adnak a gyülekezetnek harsogó „éljen” kiáltásokra. A királyi biztos érezni foga, hogy zsugorodik össze a vehemens szónoklat csapásai alatt.
És így tovább!
Ezzel szemben azonban Ponthay Adalbert grófnak is megvolt a maga taktikája; csakhogy ő abba nem engedett belepillantani.
A nemesség teleülte és állta a nagy termet, a karzat megtelt hölgyekkel és fiatalsággal; eközben a gyalog és lovas hadsorok felálltak a megyeház terén. Nagy szorongásba burkolt elszántsággal leste mindenki a történendőket.
Majd elkövetkezett az a stádium, amidőn az első alispán leküldi a központi főszolgabírót a hadak parancsnokához, hogy azt a lováról leszállni s a megyei hatóság színe előtt megjelenni kényszerítse.
És íme, itt mindjárt kitűnik, hogy Ponthay gróf kijátszotta az egész taktikát: a meghívásra az alezredes készségesen megjelent a gyűlésteremben. Ezt nem várták.
A főtiszt, katonai szokás szerint, feltett sisakkal lépett be a gyűlésterembe.
Ebbe bele lehetett kötni.
Az első alispán Cicero nyelvén szólt a karok és rendekhez.
– Inclyti status et ordines. Catafractus apposuit pileum, apponamus etiam nos.*
Tekintetes Karok és Rendek. A vértes feltette a süvegét, tegyük fel mi is.
E szóra valamennyi kalpag, kucsma, süveg, mind a szemöldökig volt nyomva a fejekbe.
A főtiszt észrevette ezt az ellenmaneuvre-t, s sietett rögtön takarodót fúvatni, levette a fejéről a sisakot, s udvariasan üdvözlé az alispánt.
Mire az öreg államférfi megnyugasztalva mondá, ismét latinul:
– Catafractus deposuit pileum, deponamus etiam nos.*
A vértes levette a süvegét, vegyük le mi is.
Még nagyobb meglepetés várt a gyülekezetre; mikor a vasas német magyarul szólalt meg, s azt kérdezte, igen jó kecskeméti kiejtéssel:
– Miért tetszött ide röndölni a tekintetös vicispán úrnak?
Megesik az, hogy a vasasoknál magyar születésű tisztek szolgálnak, és megfordítva.
Ez köztetszést aratott.
– Felszólítom ezennel az alezredes urat – mondá az alispán –, hogy a kirukkoltatott katonaságot azonnal távolítsa el a megyeház közeléből.
Az alezredes udvariasan válaszolt:
– Énneköm az a röndöletöm van a nagyméltóságú királyi biztos úrtól, hogy a tekintetös alispán úrnak engödelmesködjem, s a fegyveres erőt röndölkezésére bocsássam: Ha parancsolja, visszavezetöm a csapatokat a kaszárnyáikba; azonban a bekövetközhető eshetőségökért mindön felelősségöt a tekintetös alispán úr vállaira töszök.
Azzal meghajtotta magát, megfordult, és elhagyta a termet, csak az ajtóban téve föl a sisakját.
Az a sehogy sem várt „engödelmesség” nagyon megconfundálta a gyűlést.
Mert egészen más az, ha a királyi biztos a karok és rendek által kényszerítve távolítja el a katonaságot, meg hogyha az alispán egyszerű felszólítására vonul vissza.
Ez utóbbi eset nagyon sokat egyengetett a királyi biztos útján, s a kedélyek ingerültségét jóval megapasztotta.
Most már semmi sem állt az útjában, hogy a gyűlésbe meghívassék. Azaz, hogy nem deputáció által, hanem csak úgy, hogy a legfiatalabb aljegyzőt exmittálták hozzá, hogy tudassa vele a gyűlés megkezdetését.
Még egy mendemonda tartotta fenn magát a főúrról. Az a hír, hogy egy egész gárda somogyi bicskást hozott magával, akivel e gyűlésteremben körül fogja vétetni a testét.
Hát ez is meg lett hazudtolva.
Mikor a főispáni lakosztályból a gyűlésterembe vezető szárnyajtó feltárult, őexcellenciája egyetlenegy hajdú kíséretében (ahogy szokás és illik) lépett be a nagy szálába. Az a hajdú is megnézni való alak volt, mert olyan szép szál legény nem terem minden faluban, azonbelül a dolmánya, mentéje úgy ki volt sujtásozva ezüsttel, hogy szinte fényt vetett maga körül; de maga a főúr pompa dolgában még azt is elhomályosítá.
Egészen más az ember abban a Rákóczi korabeli öltözetben, mint mikor a kurta kertészzubbony két oldalzsebébe dugja a kezeit. Az a fehér mente a kékrókaprémmel, amit ökölnyi csatok s tenyérnyi lánc tartanak a fél vállára vetve; alatta meg a sötét gránátszín bársonydolmány, beleszőtt aranyvirágokkal, átszorítva széles boglárövvel; s mentekötő, csat, öv, mind – csak úgy szikrázik a brilliántoktól. A tizenegy dolmánygombot ugyanannyi solitaire képezi. A kezében tartott kard tokja is gyémántokkal rakva, míg a nagy nyusztkaplag kócsagtoll bokrétája mellett a kétfelé boruló forgó smaragddal és rubinnal van tarkázva.
Az ilyen megjelenés igézetet gyakorol a magyar közönségre. Elfeledik neki, hogy ellenség, el azt, hogy zsarnok, gyűlölet tárgya; csak a hízelgő megtisztelést látják a pompás felvonulásban.
Ponthay Adalbert gróf igazán előkelő alak volt ilyenkor.
A hölgyek és ifjú urak a karzaton találgatták, vajon mennyit érnek azok a híres solitaire-ek az atilláján. Voltak, akik azokat százezer forintra becsülték.
És az a biztos nonchalance, amivel a főúr föllépett, egy olyan teremben, amelyik zsúfolva van olyan emberekkel, akik neki mind ellenségei. S még azok, akiknek zsíros a gallérjuk, nem a legkegyetlenebbek.
Végigjártatja a zöld asztal mellett ülőkön a szemeit. Egy perc alatt otthon van velük. Tanussy Decebálon csak úgy átugrik a tekintetével.
Méltóságteljes léptekkel járul eközben az elnöki szék felé, amelyet máskor a főispán szokott betölteni. (Az most elment fürdőkre!) S míg a martialis, ezüstbe varrt hajdú a széket hátrahúzza, ő a zöld asztal elé lép, felteszi a fejére a magas nyusztkalpagot, s széttárva a kezében tartott pecsétes pergament, elkezdi olvasni:
– „Nos, Ferdinandus primus, divina favente clementia”… stb. stb.!
Az urak mind felállnak székeikről (mert a király iránti tisztelet még Tuhutum vármegyében is az általános érzületek közé tartozik). Csak Tanussy Decebál marad a székében ülve, s fejét hátraveti: – ő a Thonuzóba dédunokája!
Mikor felolvasta a királyi leiratot, mely őt a király jogainak gyakorlásával felruházza, leteszi a fejéről a kalpagot az asztalra Ponthay Adalbert, s mint aki egészen otthon van a megyei gyűlések gyakorlatában, nem várja, hogy indítványt tegyenek, ő maga szólítja fel a protonotariust, hogy olvassa fel a múlt ülés protocollumát.
Ebben van éppen az a kérdéses határozat, ami az országfelfordító vihar magjait hordja méhében.
A főjegyző ünnepélyesen reszkető hangon sírja el a végzetes határozatot, melynek elhangoztával, a rendezők jeladására falrengető éljenzés riad fel az egybegyűlt karok és rendek részéről, vegyítve e sokszor ismételt kiáltásokkal: diárium! diárium!
(Akkori időben a kisdiákok szoktak rovatolt papírra írni mindennap az iskolában valamit, ezt hítták, „diárium”-nak, annálfogva ez nagyon népszerű egy név volt.)
Ponthay Adalbert gróf engedte nekik, hogy hadd lármázzák ki magukat.
Tanussy Decebál érezte, hogy most következik az ő nagy szerepe: a villámló szónoklat.
Készülni ő nem szokott a beszédeire, de bizonyos volt magáról. A harc hevében önként tolakodnak fel az eszmék. A téma háladatos. – Büszkén hordozta végig a karzaton a szemeit, s a mentéjét félvállra igazítá, hogy a jobb karja szabadon legyen. Kalamárisfélét félretolt az útjából, nehogy a szónoklat hevében beletenyereljen, s aztán inte a kalpagjával a szíves kiabálóknak, – hogy hallgassanak el már.
Hanem elébb még a királyi biztos úron volt a szó beszélni. Elébb annak kellett előadni a kívánságát, hogy ezt a jegyzőkönyvet megsemmisíttetni óhajtja; arra következett volna a visszatorlás.
Őexcellenciája pedig egy írótollat vőn a kezébe, és azzal játszogatott.
Mikor a lárma elcsendesült, azon az éles, kemény hangon, mely őt úgy jellemzé, megszólalt az excellencia.
– Hallám és megértém a tekintetes karok és rendek részéről, mennyire ragaszkodnak a múlt gyűlésben hozott határozat fenntartásához. Látom az ábrázatokból, hallom a hangokból, hogy itt minden okos beszéd hiába vesztegetett szó lenne; kapacitálta már az urakat elegendőleg a bor és pálinka. Azért nem is vesztegetem a szót ezen a helyen. Ha fenntartják az urak a határozatukat, hát csak tartsák fenn, küldjék szét akár a többi vármegyéknek is. Úgysem lesz annak semmi hatása. Hiábavalóság az egész. Maradjon, ahogy van. Akinek nincsen egyéb baja, mehet szépen haza.
Ez valami váratlan fordulat volt!
Hogy a nagyhatalmú királyi biztos ilyen egyszerre megadja magát, hogy még csak kísérletet se tegyen a határozat megsemmisítésére, hát érdemes volt azért azt a sok katonát idefárasztani? Azt a szép díszruhát felvenni?
Senki sem értette, hogy jöhetett ez így? De hát mindenki meg volt vele elégedve a szíve fenekén, hogy harcháború helyett könnyű diadal lett a veszedelem vége. Csak Decebál volt elégedetlen, hogy bennzápult a hatalmas nagy beszéd! Az egész előre kifundált szerepének vége.
Azonban ki tudja, hátha még jön a számára valami?
Erre a nemcsak államférfiúi tekintetben bölcs, de a korszellem értelmében is fölöttébb igazságos enunciatiójára a királyi biztosnak egyszerre fölengedének a jégbe burkolt szívek; alispánok és assessorok siettek tiszteletteljes hódolatukat élőszóval nyilvánítani, s a főjegyzőnek a hangja sem reszketett többé, midőn kimondá a mai gyűlés határozatát, hogy a múltkori határozat a megyékkel körlevél alakban tudatni fog.
Ponthay Adalbert gróf ezt is helybenhagyta, s ezzel még egy kis gyönge éljenzést is vívott ki a maga számára.
Hisz ez a királyi biztos megenni való ember; cukorbul van!
Mikor azonban ez a fő-fő tárgy be volt fejezve, akkor őexcellenciája így szólt a tekintetes karok és rendekhez:
– Minekelőtte az ülést feloszlatnám, még egy kényes dolgot kell a tekintetes karok és rendek elé hoznom. Egy sérelmes esetet, amely tegnap éjjel a köztünk időző homo regiusszal történt. Tudni fogják a tekintetes karok és rendek, hogy legfelsőbb meghagyásból köztünk időzik tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Telkibányai Rézkuthy Barnabás táblabíró úr, mint a királyt személyesítő homo regius; ki is a múlt éjjel hivatalos eljárásában e megyebeli némely nemes urak által vakmerően megtámadtatott, inzultáltatott és megsebesíttetett úgy, hogy a kapott sebek következtében ágyban feküdni kénytelen.
– Ah! Ah! – hangzott fel a méltatlankodás hangja a zöld asztal mellől. – Ez hallatlan dolog! – Egy-egy hang „actiót” is kiáltott.
– Ez valóban fiscális actiót von maga után – folytatá Ponthay gróf. – A tripartitum világosan rendelkezik az 1723. törvénycikkely 5-ik és 7-ik §-aiban: „aki a királyi embert megveri vagy megsebesíti, megélesített fejvesztésben marasztaltassék el.”
– Helyes! Jól van! – kiáltának többen a jogtudósok közül.
– Én tehát, mint királyi biztos, e tárgyban a szigorú vizsgálatot megindítani kötelességemnek tartom.
Most vették csak észre az urak, hogy hová vezette őket a királyi biztos. Beeresztette őket a kapun; de csak azért, hogy azt rájuk csukassa.
Ponthay gróf vette észre a megzavarodást, s kegyetlenül felhasználta azt.
– A vizsgálatot annyival inkább kötelességem azonnal megkezdeni, mivelhogy az actus majoris elkövetőjét, a megtámadott homo regius segélyére elősiető hajdúk in flagranti elfogták, és zár alá helyezték. És az senki sem más, mint tekintetes Tanussy Belizár úr.
Ennél a szónál az egész gyülekezet egyszerre mind Decebál felé fordítá az arcát.
Egyetlenegy fehértollas daru sem volt jelen, aki felkiálthatott volna, hogy hiszen nem Belizár volt az, aki e sérelmet elkövette; mert azt eszméletlen állapotban hurcolták oda a verekedés színhelyére.
Ponthay Adalbert még azt a malíciát is elkövette, hogy a szemüvegét az orrára csíptetve, s a fejét magasra tartva, szúrta a tekintete vasvilláját Decebálba.
Decebál felállt a székéről. Sápadt volt, mint a viaszk. Ugyan micsoda szóra fogja megnyitni a száját?
– Tekintetes karok és rendek! – kezdé fújtató dölyf pátosza alá rejtegetve a megrökönyödését. – Én kénytelen vagyok ünnepélyesen tiltakozni testvérem, Belizár elfogatása ellen! Teszem ezt a „primae nonus”* értelmében. – És ezennel felajánlom a kezességet jogtalanul elfogott testvéremért.
A 180. t.-c. 9-ik szakasza, mely a nemesek sérthetetlenségét biztosítja.
Ponthay Adalbert megvető mosollyal nézett végig a daliás alakon. Hát ez a hősöknek az eszményképe? Egy igazi levente ilyenkor, ha már fölkel a helyéről, azt mondaná: „Bocsássák szabadon az öcsémet, nem ő tette azt, hanem én! Magam állok a veszedelemnek!”
Ez meg azzal akar tündökölni, hogy kezességet vállal.
Nem ilyen kőbül faragják a hősöket.
Ezt csak úgy híják, hogy „originális ember!”
Ilyen originális emberek voltak a Tanussyak mindig. Örökösen rebelláltak, de mindig ki tudták a nyakukat húzni a hurokból, mielőtt rászorult volna.
Ponthay Adalbert csendesen mosolygott. Tisztában volt már a maga embereivel. Szelíden mondogatá:
– Nincs semmi szükség a tekintetes úr kezességére. Tanussy Belizár úr már szabadon van bocsátva. A tekintetes úr majd csak a saját védelméről gondoskodjék. A vizsgálatot magam fogom vezetni.
És így a fődologban engedte győzni Ponthay Adalbert a tens vármegyét, hogy aztán egy mellékes dologban annál jobban a nyakába haraphasson.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
