A SZOCIALISTA ALTERNATÍVA: A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG
A SZOCIALISTA ALTERNATÍVA: A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG
1919. március 21-én Budapesten kikiáltották a Tanácsköztársaságot, Oroszország után megszületett a világ második proletárállama, igazi történelmi fordulatot ígérve a Duna-medence nemzetei számára. Az új társadalom felépítésének küldetését vállaló rendszer széles plebejus-munkás összefogásra támaszkodott, a szövetségi politika egy sajátos válfajára, ahol a proletár fogalmában benne foglaltatott mindenki „aki munkabért kap”: gyári munkástól tisztviselőkön át (a szellemi proletárnak elismert) írókig. A baloldali szociáldemokraták és az orosz forradalomban tűzkeresztségen átesett kommunisták közös pártjának, a Szocialista Pártnak és a Forradalmi Kormányzótanácsnak itthon és külföldön egyaránt elismert vezéregyénisége a Kolozsvár munkásmozgalmában felnövekedett külügyi népbiztos, Kun Béla volt.
A Tanácsköztársaság gyökeresen új külpolitikát és nemzetiségi politikát képviselt, lehetőleg hozzáigazítva ezt a változó realitásokhoz. Nem állott a történeti Magyarország integritása alapján – s még a demokratikus Károlyi-rezsim nemzeti politikájától is nyíltan elhatárolta magát –, de nem is volt hajlandó minden feltétel nélkül átengedni az ország egyes részeit az ekkor már kendőzetlenül imperialista célokat követő-kiszolgáló szomszéd államok hadseregéinek. Határozottan elutasította a Vix-jegyzéket, első kiáltványaiban háborút hirdetett az ország bányáinak, élelmiszer-termelő vidékeinek felszabadítására, harcot ígért többek között „a román bojárokkal szemben”, szövetségre hívta más országokkal együtt Románia proletariátusát is. Rendelkezéseit a formális jogi helyzetnek megfelelően általában az egész országra érvényesként adta ki; így például a városi bérházak államosítását Kolozsvárra, Brassóra, Marosvásárhelyre is kiterjesztette, noha nem volt kétséges, hogy életbe léptetésükre a megszállt területeken nem kerülhet sor.
1725A nemzeti kérdést a proletárforradalom ügyével összekapcsolva, egyben a legfejlettebb távlat keresésének igényéhez közelítve próbálta megoldani a Tanácsköztársaság. Vezetői szilárdan hittek abban, hogy a forradalmi munkásmozgalom a szocializmusban eltörli majd a határokat, egységes nemzetközi államot teremt. Ennek előfoka „a dolgozók testvéri szövetsége, a föderatív köztársaság”, ehhez elsőként a felszabaduló területek, illetve a szomszéd nemzetek jöhettek számításba. (Április 2-án rendelet írta elő minden nemzet számára a külön nemzeti tanácsok alakítását. Teljes nemzeti önrendelkezési jogot kaptak a németek és ruszinok, hivatalokban minden nyelv írásban és szóban egyaránt használható volt.) Az alkotmány leszögezte: „a Tanácsköztársaság szabad népek szabad szövetsége”, a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság – Kun szavaival – olyan föderatív proletárköztársaság kell legyen, amely tanácsköztársaságok, önkormányzatok rendszeréből áll majd össze.
Amikor a tanácskormány átvette a hatalmat, a történeti Erdély egésze már a királyi román hadsereg és a nagyszebeni román kormányszerv uralma alatt állott. A kutatások mai szintjén nem ismeretes, milyen hatást váltott ki a proletárdiktatúra a Királyhágón túl, milyen erős volt a visszhangja. Tudjuk, hogy december óta Erdély-szerte erősödött a kommunisták befolyása, hogy helyenként százával szöktek meg román katonák is, hogy belépjenek a magyar vörös hadseregbe, hogy olyan későbbi vezetők, mint Encsel Mór, Fónagy János, Józsa Béla, vöröskatonák voltak. Komoly jelzésként fogadhatjuk el azt a tényt, hogy április első napjaiban a vasutasok általános sztrájkba léptek, kik közül azután több százat letartóztattak. A „frontvonaltól” nyugatra, Nagyváradon, Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, de számos faluban is megalakultak az ügyeket intéző direktóriumok s az új párt, a Szocialista Párt helyi önálló szervezetei. Nagyvárad kiemelt szerepet játszott, ott a szocialistákon belül már korábban is a balszárny volt túlsúlyban, egy hét leforgása alatt több munkászászlóaljat állítottak fel az alakuló Vörös Hadsereg számára. Amikor április elején megtartották a tanácsválasztásokat, a lakosság 42%-a adta le szavazatát, nagyjából annyi, mint a fővárosban.
Más volt a politikai helyzet a falvakban. A nagyobbak, mint Tasnád vagy Élesd, már az első napokban csatlakoztak a Tanácsköztársasághoz, de a román községek zömében nem tudott baloldali fordulatot előidézni a Nagyváradon működő román kommunista frakció, noha komoly propagandamunkát végzett még a román hadsereg által uralt részen is, nagy példányszámban adott ki román újságot és röplapokat. Az érintett területen a mintegy félmilliónyi románság jelentős része, a nemzeti eszmék hordozóitól irányítva, közömbösen vagy éppen ellenségesen nézett a vörös hatalomra, amelyet számára sokfelé csupán a városi agitátorok látogatása vagy a Székely Hadosztály politikával alig törődő, nem vérengző, de kardcsörtető katonai jelenléte testesített meg. Összességében a Tanácsköztársaság által ellenőrzött 1726keleti területeken is végrehajtották a legfontosabb rendeleteket, a dolgozók szociális helyzetének javítására hozott intézkedéseket, ezek azonban nagyobb változásokat nem hozhattak. Ráadásul e régióban kezdődött el leghamarabb a proletárhatalom felszámolása.
Az antanthatalmak – ha nem is teljes egyetértésben – kezdettől a legellenségesebben tekintettek a Tanácsköztársaságra, mely azonban határozott fellépésével napok alatt akkora nemzetközi tekintélyt vívott ki magának, amilyet a Károlyi-rendszer hónapok alatt sem tudott elérni. Kun Béla március 24-én jegyzékben javasolta a nagyhatalmaknak a határkérdések rendezését a népek tényleges önrendelkezése alapján. Április első napjaiban a békekonferencia küldötteként Smuts angol tábornok Budapestre utazott, és felajánlott egy, a Vix-jegyzéknél kedvezőbb, mintegy 25 km-rel keletebbre húzódó új demarkációs vonalat. E javaslat már nem adta a román hadvezetés kezére Nagyszalonta, Nagyvárad, Szatmárnémeti környékét, de semlegesítés címén e városokat is kivette a Tanácsköztársaság valóságos uralma alól. A forradalmi kormány ellenjavaslatában – a belgrádi egyezmény elve alapján – kedvezőbb megoldást kért, s szabad tranzitot Erdélybe; lényegesebb volt azonban az a kívánsága, hogy hívják össze Magyarország és a szomszéd országok képviselőit olyan nemzetközi konferenciára, melyen ezek egymás között tárgyalnák meg a határkérdéseket és a gazdasági együttműködés jövendő formáit. Az egyezkedésre hajló angolszász politikával szemben azonban inkább a harciasabb francia vonal érvényesült, mely saját haderő szűkében úgy ítélte, meg lehetne engedni a cseheknek és a románoknak, hogy hadat üzenjenek a magyaroknak. Franchet d’Esperay tábornok a helyszínen szervezte a Tanácsköztársaság elleni inváziót, egyelőre félsikerrel, mert Jugoszlávia nem állt kötélnek, Csehszlovákia pedig nem volt kellően felkészülve. A román koronatanács április 10-én a támadás mellett döntött: részben azért, hogy területi igényeit minél nagyobb térség megszállásával biztosítsa, távolabbi célként pedig megakadályozza a két szovjet köztársaság egyesülését, a kommunizmus térhódítását a Duna-medencében.
Április 15-én este a magyar–román demarkációs vonal egész hosszán jelentős erők bevetésével megkezdődött a román offenzíva. A fő csapást a Técső–Szatmár–Csucsa vonalon 130 km távon széthúzva elhelyezkedő székely alakulatok ellen intézték. A Székely Hadosztály a forradalmak mostohagyermeke volt. Kezdettől jobbára apolitikus, tehát az adott történelmi helyzetben inkább ellenforradalmi érzületű tisztek vezették, s még inkább ellenforradalmi hajlamú politikusok befolyásolták a háttérből, akik már korábban is megpróbálták egy Budapest elleni támadásra, ellenforradalmi fordulat végrehajtására megnyerni. A proletárdiktatúra kikiáltásakor 12 ezer katonájával, 649 tisztjével ez volt az egyetlen akcióképes, elfogadhatóan fölszerelt s egyben a legnagyobb létszámú alakulat. A hadvezetőség támogatta, az új politikai vezetés és a hadosztály között azonban kölcsönös volt a 1727bizalmatlanság. Máig sem kellően tisztázott előzmények után, április első felében Kratochvil megüzente a franciáknak, hogy engedjék haza katonáit Erdélybe, de vállalkozna egy kommunistaellenes akcióra is, ha a románok nem lépik át a demarkációs vonalat. A román támadás azonban elejét vette a kísérletnek. Fel kellett adni Szatmárt, Nagyváradot, 23-án pedig már Debrecent is. Minden frontszakaszon rendetlenül vonultak vissza a csapatok. A Székely Hadosztály eleinte harcolva, súlyos veszteségeket szenvedve vonult vissza, majd megszakította a kapcsolatot Budapesttel; vezetői április 26-án megállapodtak egy román lovashadosztállyal, hogy leteszik a fegyvert, vállalják a internálást is – cserében hozzátartozóikat a román hadsereg szabadon bocsátja, visszatérhetnek otthonaikba. A katonák egy része – más székely csapattestekhez csatlakozva – a kommunista Sárói-Szabó Tibor százados által újjászervezetten végig kitartott a tanácskormány mellett.
Április 27-én a franciák is megmozdultak: megszállták Makót és Hódmezővásárhelyt, az északkeleten meginduló csehszlovák csapatok Munkács közelében összetalálkoztak a román haderővel. 30-án Kun Béla kétségbeesett táviratban fordult először Wilsonhoz, majd Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia kormányához – az utóbbinak Bukarestbe és Nagyszebenbe is elküldte –, fenntartás nélkül elismerte e szomszédok „összes területi-nemzeti követeléseit”, ettől remélvén lélegzetvételnyi szünetet. Május elsejére a román királyi hadsereg elérte a Tiszát, így Szegedtől északra a Vix-jegyzékben foglaltaknál vagy az 1916. évi bukaresti titkos szerződésben odaígértnél is nagyobb területet hasított ki a magyar államból, s rendkívül kemény eszközökkel mindenütt visszaállította az osztálytársadalom hagyományos rendjét.
A továbbiak már jól ismertek a Tanácsköztársaság történetéből. A Tiszánál a front megmerevedett. A román vezérkar ugyan felkínálkozott az antant főparancsnokságánál a további támadásra, egymagában azonban nem akart kockáztatni, bár még előnyomulással fenyegette a tűzszünetet kérő magyar parlamentereket. A békekonferencia sem engedélyezte az újabb előnyomulást, a védelem is megszilárdult, s ebben fontos szerepe volt annak, hogy Szovjet-Oroszország – a Tanácsköztársaság egyetlen szövetségese – nagyszabású támadást készített elő a Dnyeszternél a magyar forradalom tehermentesítése érdekében.
Május 30-án a Vörös Hadsereg megindította offenzíváját északkelet felé azzal a céllal, hogy a cseheket megverve elvágja egymástól a csehszlovák és román haderőt, majd később a Tiszán átkelve, a román erők ellen forduljon. Távlataiban ez Kárpátalja felszabadítását és az ukrán vörös hadakkal való összeköttetést volt hivatva előkészíteni. A román erőkkel nagy összecsapásokra nem került sor, kisebb ütközetekkel kényszerítették őket Nyíregyháza környékén a Tisza jobb partjának kiürítésére. A győzelmes északi hadjárat hatására – mely egyben a Szlovák Tanácsköztársaság megteremtését is 1728lehetővé tette – a békekonferencia eleinte hajlandónak mutatkozott Magyarországot meghívni a béketárgyalásokra. Június 13-án Clemenceau diktátumként közölte a még márciusban megállapított végleges határokat, de megígérte, hogy a román csapatokat kivonják a Tiszántúl egyes részeiről, amint a tanácskormány kiüríti az újonnan elfoglalt északkeleti területeket. Kun válaszjegyzékében a kijelölt határvonalak képtelenségét magyarázta, de nem utasította el ezek elismerését. Párizs végül ultimátumban követelte az északi területek kiürítését, ami meg is történt, a románok azonban nem vonultak vissza a Tiszától, a Brătianu-kormány elégedetlen lévén az új határokkal, mivel kevesebbet kapott az 1916. évi titkos szerződésben megállapítottnál. A Párizs ígéretében foglalt tiszántúli részek felszabadítására – talán elhamarkodottan – a Vörös Hadsereg július 20-án offenzívát indított. A kezdeti sikerek után az antant által felszerelt, túlerőben lévő román hadsereg nyomása elől vissza kellett vonulni a Tiszához. Július 30-án három román hadosztály átkelt a folyón, s a magyar főváros felé vonult. A Vörös Hadsereg felbomlott, a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, a csapatok parancsot kaptak a harc beszüntetésére. A 2. székely dandár mindenesetre fegyelmezetten vonult vissza – egészen Sopronig.
A Tanácsköztársaság megdőlt. A nyílt küzdelem egy új világ, egy olyan társadalom megteremtéséért, melyben egyébként a nemzeti ellentétek és határkérdések a népek együttélésében a perifériára szorulnak – a Duna-medencében véget ért. Az antant visszahozta az osztálytársadalom régi, de immár csak keményebb eszközökkel, a hagyományosnál keményebb nacionalizmussal kormányozható rendjét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
