“Deák, mint státusférfiú, nem bátor, hanem bölcs. Tagadhatlanul legjobb magyar politikus, kinek jóslatai matematikai pontossággal teljesednek. Eleme a béke és rend; hol ez megszűnik, ő nincs többé helyén. De mindent elkövet, hogy meg ne szűnjék. Nem forradalmi ember, s a polgári háború viharai közt megszűnt jelentősége. Szerepe ki volt játszva, midőn a forradalom fekete madarainak szárnycsattogása, a testvérgyilkos ágyúk dörgése kezdődött. Hitszegéstől irtózik a becsületes, ős tisztaságú kebel, s annak ellenében nincs fegyvere. Mérsékelni, őrizni a szirtektől, ez az ő feladása. Elméletben addig viszi elveinek következéseit, meddig csak okosan lehet, de az életben, a gyakorlatban csak annyit kíván, mennyit megnyerhet. Aranyos éggolyókra sohasem ül, s holdvilágba nem utazik; jár azon földön, melyet ismer, melyen léptei biztosak. Ha e bölcsességgel több bátorságot köt össze, talán megmentheté hazája hajóját a töréstől, melyet, midőn mentori keze megzsibbadt, a viharok azonnal szirtre ragadtak. Ő, midőn a szárnyas paripák tüskén-bokron keresztül kezdék ragadni a sima útról kitérített kocsit, nem tartá jónak mérséklet kezével nyúlni a neki eresztett gyeplőkhez” – írta 1850-ben Deákról volt munkatársa, Tóth Lőrinc. Deák 1848 szeptember végét követő ténykedéséről aligha lehet jobb jellemzést adni, mint ez a néhány sor. Ugyanakkor a Deák-mítosz egyik első példája is e jellemrajz. Hiszen 1848 szeptembere után nagyobb erők mozgatták a magyar politikát, hogy sem egy még oly zseniális politikus fellépése megfordíthatta volna a dolgok menetét. Tanulmányunkban arra teszünk kísérletet, hogy az újabb kutatások alapján találjunk választ arra a kérdésre, miként jellemezhető Deák működése a szabadságharc időszakában.