Az igazságszolgáltatásjog alapja.
Az igazságszolgáltatásjog alapja.
Szatmár város igazságszolgáltatása azért érdemel külön fejezetet, mert városi önkormányzatának legjellegzetesebb szabadsága az önálló bíráskodás joga volt.
Ma az állami igazságszolgáltatás nivelláló intézménye idején, őstörténetszerű hatása van azoknak a régi jogszolgáltatási állapotoknak, mikor sohasem azon harczoltak az államban működő parcziális hatalmak, hogy miféle jogokat alkossanak, miféle jogszabályokhoz kössék az emberek cselekvését, – hanem mindig csak azon, hogy kié legyen a jog kiszolgáltatásának hatalma. Ha jól megnézzük, a legtöbb privilégiummal vele járt valamiféle bíráskodási jog is; akár egy osztály privilegiuma volt, akár egy testületé, akár magánemberé.
Nem tudjuk, de következtethetjük, hogy ezek a bíráskodó tényezők nyílván bizonyos tompításokat eszközöltek az igazságszolgáltatás pártatlanságán és pedig minden valószínűség szerint a saját javukra, mert hiszen csak úgy érthető az az elszánt makacsság, a melylyel ezt a kiváltságot megvédelmezték, a mikor már meg volt és az az áldozatkészség, a melyet tanúsítottak, mikor meg kellett szerezni.
Szatmár város kiváltságleveleiben is kifejezetten benne van, hogy polgárait a „villicus” ítélje: a város bírája.
Ez a hivatal, – a kiváltságlevelekből kivehetőleg, – a szó szűkebb értelme szerint vett bírói hivatal volt s csak ilyenből fejlődött át vezető közigazgatási állássá.
Történelmileg közelebb eső időkben a város bírája a városi tanácscsal együtt gyakorolta a bíráskodást és azt a városi kiváltságot, hogy „Bármely külbíróság hatalma alól kivétetve, az illető jogot tulajdon elöljárójukon felül, a király egyedül magának és tárnokmesterének tartja fenn”, – Zsigmond király 1407-ben külön is megerősítette.
A városi bíráskodás felső fokban királyi bíráskodás volt. Szatmár-Németi egyike ama húsz régi szabad királyi városnak, a melyek tárnoki sz. kir. városoknak neveztettek, ellentétben a személynöki városokkal. Szatmár-Németi város bíróságától a tárnoki székhez ment a felebbezés; de csak a örökösödési és a 60 forintot meghaladó adóssági ügyek kerülhettek felebbezésre. Ezeknek az ügyeknek elbírálása egész külön szokásjog, egész külön bírói gyakorlatban kijegeczesedő jogelvek szerint folyt le, a melyeket, „tárnoki czikkeknek” hívtak.
A tárnokmester eredetileg a király kincstárnoka volt. Mint ilyen azok felett a városok felett, a melyek a királynak adóztak, fenhatóságot gyakorolt. A kincstárnoki hatáskör azonban I. Ferdinánd alatt az általa felállított kir. kamarára szállott.
Szatmár a szepesi kamarához tartozott. Ennek a kamarának 1641-ből származó átiratában találunk fényes példát arra, hogy mennyire féltette a város bíráskodásának önállóságát és hogy a királyi hatóságok, viszonozva ezzel a városok hűségét és áldozatkészségét, a melylyel a király központi hatalmát támogatták, – míly erélylyel léptek fel a megyével szemben, ha ez a városi privilégiumot meg akarta sérteni.
92Történt ugyanis abban az évben, hogy Debreczeni Tamásnak, I. Rákóczi György jószágigazgatójának, szatmárhegyi pinczéjét a városi magisztrátus feltörette, mert Debreczeni Tamás nem akart adózni a bennlévő hordói után. Ő viszont ezért a hatalmaskodásért perbe fogta a magisztrátust a megyei bíróságnál. A magisztrátus tagjai azonban nem ismerték el a megye bíráskodási jogát és a szepesi kamarához folyamodtak orvoslásért, ez pedig egész nyomatékkal megírta a megyének, hogy „Szatmárnak és Németinek, ő felsége, – a mi kegyelmes urunk a proprietárius ura s azon városoknak arról szóló privilégiumok szerint, más bíró jurisdictiójának nem subjaceálnak (idegen bíráskodásnak nincsenek alávetve), hanem a ki törvénykezni akar velek, először a város székén prosequálja causáját (keresse igazságát. ) Ez okáért Nagyságtok Kmetek Ő Felsége jószágára törvényt tenni ki ne menjen stb. stb.”
Később, 1667-ben pedig az történt, hogy a megye, – ismét a városi bíráskodás különállásának sérelmére, – valami városi jószágok fölött ítélkezett; de a város megtagadta az alispáni ítélet végrehajtását. Erre a vármegye végrehajtás megakadályozása czímén a várost fogta pörbe saját megyei ítélőszéke előtt és elmarasztalta 28,360 frt-ig.
Ennek az összegnek a behajtását azonban I. Lipót király megtiltotta, így nyújtván elégtételt a városnak, a mely a jogtalan támadás ellen nála keresett menedéket. A bíráskodás intézménye, a törvénykezés városi különállása ezekből láthatólag nagyon élénk és vissza-visszatérő problémája volt a közélet folyásának. Magának az igazságszolgáltatásnak belső élete azonban nagyon csendesen folyt le.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
