b) Hadműveletek Felső-Magyarországon az év első felében.
1708 december közepe felé Bécsből visszatérve, Heister a császári őrállás-vonal balszárnyának előretolását határozta el, miből kifolyólag közte és az ott parancsnokló Pálffy lovassági tábornok között, akinek némely intézkedéseit kifogásolta, erős nézeteltérések keletkeztek. Ennek folytán a tábornagy szigorú irásbeli parancsot adott Pálffynak, hogy csapatjait haladéktalanul összeszedve, azokkal minél előbb foglalja el Turóc, Árva és Liptó vármegyéket.
Pálffy a rábízott feladatot remekült oldotta meg. Az Árva és a felső Vág völgyét Párnica–Rózsahegy vonalán sáncokkal megerőditett kuruc-állások megvételére Pálffy három oszlopot alakított. A Tollet és Viard tábornokok parancsnoksága alatt 600 gyalogosból és ugyannyi lovasból álló oszlop akként indult Besztercebányáról, hogy január 5.-én a Stureci hágó aljáig érve, onnan tovább folytatta útját Rózsahegy felé. Ugyanebben az időben a mult évben átpártolt Ocskay László és báró Egremont ezredesek 1000 főnyi gyalogsággal a Vágvölgyében Sztankovánról törten ugyancsak Rózsahegy felé előre, míg maga Pálffy és alatta Ebergényi altábornagy 2000 embert Zsolnáról Varinon és Zazriván át Párnica felé vezettek előre s a kurucok ott levő sáncát megkerülve, azok hátába kerültek. A Luzsinszky, Réthey, Deák Ferenc és Czelder Orbán parancsnoksága alatt álló kuruc osztagok nem tarthatták magukat, mert már január 7.-én az egész fentemlített erődített vonal a császáriak kezében volt. Most aztán január 10.-én mind a három oszlop Rózsahegynél egyesült, Tollet tábornok pedig egy csoporttal Árva várának megvételére kapott parancsot, míg az egyesült császári sereg Rózsahegyről Liptó-Szent-Miklósra folytatta előnyomulását.
Czelder Orbán Liptó-Szent-Miklóst tartani akarta ugyan, hanem csakhamar Szepes vármegye határára kellett visszavonulnia, ahol az ottlevő Andrássy Pál-csoporttal egyesült. Vazsecnél Luzsinszky és Deák Ferenc alatt 11 lovas század maradt vissza a Lucsivnától Lőcséig vont kordon biztosítására.
Mialatt Pálffy fentemlített vállalatát végrehajtá, Heister mintegy 4000 főnyi hadával Besztercebányán tartózkodott, s hogy Pálffyék további előnyomulását elősegítse, délkeleti irányban tüntető művelet végrehajtását határozta el. E célból a tábornagy január 10.-ike táján besztercebányai, zólyomi és selmecbányai lovas hadait Dobronyivánál összegyüjtvén, azokkal megtámadtatta a kurucok szenohradi őrállomását. A néhány századdal ott állomásozó Vajda András a túlerőnek sokáig ellen nem állhatván, puskázva, ellenkezve Szuhányon át Kékkőre vonult vissza. A megtámadtatásról értesült Bottyán a maga mellett az őrállomások segítségére Szécsényben mindig készenlétben tartott Zsámboky-, Balogh-, és Somogyi-erzedbeli lovasságot nyomban Vajda megsegítésére útnak indítá s ez oly jókor egyesülhetett a visszavonulókkal, hogy azok megfordulván, a Szuhány és Szenohrad helységeket kirabolt s a kézrekerített élelmiszereket szekerekre rakott németeket útközben utolérték s rögtön oly hévvel csaptak rájuk, hogy hirtelenében mintegy 50 németet levágva, összes, élelmiszerekkel terhelt szekereiket elnyerték és szerencsésen el is hozták, mire aztán Vajda újból elfoglalta szenohradi állását. „Sőt Bottyán – írja Thaly, Ocskay László című műve II, 89. oldalán – hogy a kölcsönt mielőbb visszaadja s egyszersmind a szorongatott liptai kurucokon is segítsen, legalább egy rész ellenségnek róluk való elvonulása által, mihelyt az árvai és liptai beütésekről positiv hírt kapott, tüstént meghagyá a Divénynél őrködő Csajághy Jánosnak: bontassa ki valamennyire a fűrészi szorost, és gyaloggal-lovassal beütvén Zólyom vármegyébe, Zólyom-vára, de kivált a Heisternek és táborkarának szállásul szolgáló Besztercebánya alá sűrűen portyáztasson, élelmöket szorítsa el, s lármákat, riadásokat tegyen; mely czélra a különben is mellette Vámosfalván lévő Bezerédy-féle ezreden kivül, még Orosz Pál, Szalay Pál és Nikházy György huszáraiból is több századot vezényelt hozzája, úgy hogy a dandárnok – már január 13.-án – 300 gyalog mellett vagy 900 válogatott lovassal törhetett be Zólyom vármegyébe. – Csajághy ezen aránylag csekély haderővel, melyet a császáriak bizonyára sokkal számosabbnak hisznek vala, elég zavart és félelmet, szorongást okozott a bányavárosokon. Mert a Gyetvára helyezett gyalogsággal a különben is őrizett fűrészi szoros kijáratát háta mögött biztosíttatván, nemkülönben Végles és Zólyom várak elé a lovasság némi részéről zárlatot vetvén: a többi lovas haddal maga a dandárnok egyenesen Heister, Steinville, Löffelholtz és Koháry cs. tábornokok főhadiszállása, Besztercebánya alá nyomúlt. E várost sűrű őrségekkel fogatta körül, s négy napig valódi zárlatban tartá. A német ezalatt kétszer ütött ki reá, de ő mind a kétszer szerencsésen visszaveré, levagdalván s foglyul ejtvén belőlük.” Ezektől Csajághy megtudta, hogy Heisterék ki akarnak csapni a kurucokra. „Azt azonban a német foglyok – írja folytatólag Thaly – vagy nem tudták, vagy bölcsen elhallgatták Csajághy előtt, hogy Heister nyakra-főre küldözi a futárokat Liptóra Viard után: jöjjön vissza rögtön mennél felesebb (több) lovassal, és mentse föl őt az ostromzár alól! Ugyanezt üzené a báthi kurucz őrállomás megtámadására Selmecz felé (azaz Selmecen át) kiküldött más lovas-osztályának is, – és e két rendbeli segítség érkezését várja vala szorongva és bosszankodva Besztercén, hol igen kevés lovas ereje maradt bent. – És így Bottyán elérte czélját, amennyiben Csajághynak zólyomi beütése s Beszterce alatti vakmerő paczkázása által Liptóból az ellenség jó részét csakugyan sikerült elvonnia. Viard ugyanis, Heisternek sürgető parancsait vévén, a lovasságból csak Wolfskehl vasasezredet és Ocskayt hagyá Liptóban, maga a többivel lóhalálban sietett a szorongatott tábornokok segedelmére. Csakhogy, míg az üzenet hozzája s ő a hadakkal Liptó-Újvártól, Szent-Miklóstól, Rózsahegyen és a Stureczen át Beszterczére elérkezhetett, – jó négy nap telt bele. Január 17-ike éjjelén vonula be csendben a városba, hová ugyanakkor vagy valamivel előbb érkezének meg a Báth felé jártak is. Heister mind e csapatokból dandárt (vagyis seregtestet) alakítván, maga Steinvillel és Viarddal január 18.-án virradatkor 1400 lovassal, 5 század gyaloggal és 2 ágyúval kiütött Besztercebányáról.
„Csajághy, aki, mint láttuk, a 17.-én ejtett foglyoktól hírt kapott a németek kicsapási szándékáról, maga ezen napon hátrább szálla Besztercze alól, s hajdúihoz Gyetvára indula; azonban minden elővigyázati intézkedést megtőn. Még az estve „hat rendbéli patrolirozókat és két portát (portyázó különítmény) küldött kétfelől Beszterczének, az patrolirozók az Garamig járván mindenkor.” Az Orosz Pál, Szalay és Mikházy ezredeiből való lovasságot pedig ezek mögé s maga elé Ocsovára szállítá, végre a Bezerédy–Horváth-ezredet magával vitte utóhadhoz Gyetvára.
„Heister előhadát Viard vezette. Ez 18.-án reggel beléakad Csajághy egyik portájába (a Ribártól kissé északra fekvő) Garamszegen; összecsapnak, Mező nevű kurucz főhadnagy elhull, alhadnagya fogságba esik, Zsolnáig űzik őket sebesen. Itt szembejő a más rendbéli porta, – mire az űzöttek is megfordulnak s az újon érkezőkhöz sorakozva, neki a németnek. Viardot megfordítják, megfutamítják, „derék tisztet s más rajtárokat (Reiter) megölnek.” A puskázásra az Ocsován lévők is lóra kapdozának, reáfelesednek az ellenségre, és Viardot Ribárig, egészen a Heistertől vezetett dandárra űzik, tüzökben elmulasztván megvizsgálni: mennyi ellenséggel van dolguk? Ami mindenesetre hiba volt. – A kész csatarendben nyomuló Heister most Steinvillel fölfogja a keményen megűzött Viard hadsorait, és zárt oszlopokban maga, összes lovasságával reárohan az űzésben megbomlott harczrendű s jóval kissebb létszámú ellenfélre. Ezek természetesen megfordulnak, és könnyű huszárság lévén, kár nélkül ugyan, de úgyszólván a hátukon viszik Heister vasasait Gyetvára. Innét be a fűrészi szoros torkolatába rohannak, s tovább. Csajághynak csak annyi ideje volt, hogy 300 hajdúját két felől az erdőkbe beállítsa; maga, Horváth István lovasaival hátramarada, – de a megnyitott torlaszok elrekesztésére már nem érkezhetett; különben hogyha ezt végbeviheti vala: bízott, hogy 300 hajdújával megvédi a szorost, sőt a német „ott romlott volna meg.” – Igy, miután hajdúit beállítá, maga Bezerédy-huszárokkal az ismét előljáró Viardot oly hévvel csapta meg: kevés hijja, hogy el nem fogá a tábornokot, aki mellől jól hullottanak el. De Heister megint segélyére érkezvén Viardnak, Csajághy is megfordula, s huszárai a többi után rohanának, be a szoroson. A dandárnak, gyalogságánál az erdőszélben megáll, s midőn Viard odaérkezik, – két oldaltól keményen reája tüzeltet. Azonban a vitéz tábornok és hada kiállja a lövést, s erősen nekihajt Csajághynak és a körülte lévőknek. A katonaság szétugrik mellőle, s Csajághynak már a lovas csótárját, sőt magát is rángatni kezdik a németek, elevenen akarván őt elfogni; Viard már „pardon!”-t kiabált. Ekkor a rettenthetlen kurucz vezér elszántan rántja ki pisztolyát és mellbe lő egy németet, – s azzal beugrik az erdőbe. Tíz-húsz lövés dördül utána, egyik sem találja, és ő hajdúival szerencsésen a szoros tulsó nyilásánál fekvő Gács várába menekül. – A magyarok mind e csatározásokban 20–30 embernél s vagy 40 lónál nem vesztettek többet; ellenben a császáriak vesztesége számosabb vala, kivált egynéhány elhullott jó tisztet sajnáltak.
„Heister csak Vámosfalváig, Divényig mert nyomulni s e két helységet szokása szerint – a templomokat is – kiraboltatván, harmadnapi pihenés után visszament Beszterczére. Csajághy pedig január 21.-én már ismét elfoglalá szokott helyét, a divényi kastélyt, s a szorost újra jól bevágatta.”
Ilyenformán Bottyán őrállásának jobbszárnya most már ismét régi helyén volt s itt a hadműveletekben egyelőre szünet állott be, annál is inkább, mivel a Felvidéken az 1709. év elején úgy Bercsényinek, mint Rákóczinak csupán védekező, nem pedig támadólagos szándékai voltak, sőt utóbbi, hadainak szomorú állapotára való tekintettel, még az elfoglalt állásokban való sikeres helytállás lehetőségét is kérdésesnek és kétségesnek látta. Hasonló véleményben, de azért mégis sokkal bizakodóbb hangulatban volt Bottyán is, aki tisztában volt azzal, hogy e hegyes-völgyes, erőd, nehéz szorosokban bővelkedő terepen lovassággal, kivált télviz idején eredményesen hadakozni lehetetlen. Ezért ismételten kérte mind Rákóczit, mind Bercsényit, utaljanak át neki a Dunántúlról legalább némi gyalogságot. Bercsényi nem valami sokat tett Bottyán kielégítésére, ellenben Rákóczi már január 5.-én meleghangú s kegyteljes levélben válaszolja öreg tábornokának: „… a Duna általállván, azonnal megyen orderünk Generális gróf Eszterházy Antal úri atyánkfiára, az Kegyelmed által kivánt gyalogságnak által jöveteliről,” Bercsényit pedig két nappal később utasítja a fejedelem: „találjon módot benne, miként jöhessen által lehető legczélszerűbben és a dunántúliak kedvetlensége nélkül, a Bottyán által sürgetett gyalogság, különösen a Fodor László-féle igen jó, reguláris hajdú-ezer, melyre – megvallom – magam is látom, hogy szükségünk volna.”
Sőt a tettvágyó Bottyán tervei és sürgetései által csakhamar nagyszabású elhatározás fogamzik meg a fejedelem agyában, miről január 17.-én Bercsényihez intézett levelében „Bottyán relatióira nézve” elrendeli, „hogy Károlyi forduljon fel a Tisza mellékéről 5–6000 lovassal Érsekújvár tájára s a Bottyán által Nógrád- és Heves-vármegyékben összegyüjtött élést bevivén az erősségbe: egyesüljön a Dunántúlról a jégen a Csallóközbe teljes erővel átköltözendő gróf Eszterházy Antallal. Fodor László gyalogezredét be kelleni helyezni Ujvárba; s míg Bottyán a maga hadosztályával a Garam és Duna mellékein forogván, a budai és esztergomi németnek a bányavárosokon s Nyitra táján lévőkkel való érintkezését megakadályozná: addig az egymással egyesült Eszterházy–Károlyi hadtest a hadászatilag oly fontos fekvésű Csallóközt megszállván, annak állandó birhatását készítse elő, a gyalogsággal Komárom városa ostromlását kisérelje meg, s viszont a lovassággal a Vágon túlra tegyen excursiókat. Csallóköz elvesztése és Komárom fenyegetése Heistert okvetlenül visszakényszerítené a bányavárosokbúl, melyek tehát ismét magyar birtokba kerülnének. Mire pedig ő a Csallóközbe érne: Eszterházy a lovas haddal könnyen átmehet ismét a Dunán, a jégnek felbomlása előtt. Meghagyja tehát a fejedelem Bercsényinek, hogy mindezek iránt azonnal adja ki a rendeleteket a három, egy értelemmel működendő vezénylő-tábornoknak: Károlyi, Eszterházy és Bottyánnak.”
Bercsényi nyomban kiadta ugyan az ebből kifolyólag szükséges rendeleteket, „mindazáltal (Eszterházy Antal úrnak Horvátországba való beütési, s Károlyinak Ujvártól Dunántúlra átkelési kedvéről értesülvén: nem mulasztá el a fejedelemnek ez értelemben tenni javaslatot. De Rákóczi jan. 29.-iki válaszában hadászati alapos okokkal ugyancsak kimutatta ezen eredetileg Eszterházytól eredett javaslatnak hiábavalóságát, sőt veszedelmes voltát, s csodálkozék Bercsényin: hogyan pártolhatott ily képtelenséget! ) Ragaszkodott tehát a január 17-iki levelében elrendeltekhez, és sietteté Károlyi fölmenetelét” Csakhogy január második és február első felében a nagy havazások és a vastag hólepel, február közepétől kezdve pedig a hirtelen beállott olvadásos idő, s az annak folytán bekövetkezett nagy árvizek miatt minden nagyobb hadművelet lehetetlenné vált s így Rákóczi fentemlített terve is a kútba esett.
Ilyenformán a Felvidéken egyelőre aránylag nyugalom állott be. A császári hadak fővezére Zólyomban a parancsnokságot Steinvillenek átadván, Koháryval január 28.-án Pozsonyba érkezett, honnan másnap póstán Bécsbe utazott. Liptóban Viardnak Beszterczebányára Heister megsegítésére való eltávozása után egyelőre Tollet alatt csak kevésszámú had maradt, mely a rózsahegyi kastélyba, Lipcsébe, Szent-Miklósba és Liptó-Újhely (Hradek) várába helyezkedett el, hogy a Szepesség felől folyton becsapdozó kurucz portyázó különítmények elől biztonságban legyen. Liptó-Újvárnál a császáriak egyelőre nem is terjeszkedtek beljebb a Szepesség felé s újabb segítség megérkeztéig védőleg viselkedtek.
Pálffy a zólyommegyei események alatt Ebergényivel Árva várát zaklatta, hol Zsolnáról, hol Rózsahegyről, hol közvetlenül a vár alól, melyet különben Lancken tábornok által állandóan körülzárva tartatott. „Azonban – mint Thaly írja Ocskay László című műve II., 96. oldalán – a Winkler által föllelkesített őrség vitézi ellentállást fejtett ki, sőt állhatatos védelemre s a Confoederatió iránti törhetetlen hűségre újból fölesküdött, mint mult évben az érsek-újváriak. Rákóczira az erről vett hir örvendetesen hatott, s ezért írá január 26.-án Bercsényinek: „Árva-várát csak biztatni kell; hiszen Istenemet, két hólnap alatt (ameddig t. i. a várat Winkler megtarthatni igérte) lesz is mód segítségében; penighogy oly resolutióval vannak, az mint eskövésekbűl kitetszik!” S mivel továbbá az újabban beérkezett jelentésekből megtudta, hogy Viard elmenetele folytán Liptóban kevés német maradt, egyúttal arra is biztatja Bercsényit: „bezzeg jó volna, ha felverhetné Babócsay a Szent-Miklóson maradt németet.”
„A fejedelem ezen, Liptó visszafoglalására irányzott támadást – írja Thaly u. o. folytatólag – annál jogosabban czélozhatta: mivelhogy az ő hadai a kuruczok árva–liptai kivonulása óta a szomszéd Szepesben tetemesen megszaporodának, és pedig nemcsak új csapatoknak – mint báró Perényi Miklós egy batalionja, Pongrácz János lovasai s hajdúi, stb. odaküldése, – hanem azáltal is, hogy a Liptóban a visszahúzódáskor hazaszéledt s megoszlott hajdúság ismét szép számmal összegyült zászlói alá. Igy Babócsay már január 22. és 24.-én Lőcséről kelt leveleiben jelentheté Bercsényinek, hogy Czelder Orbánt a maga „plus minus 700 hajdújával”, továbbá Elek Zsigmondot egykori Ocskay-ezredbeli 360 huszárjával, nemkülönben Semsey Miklóst, Berthóty Ferencnek 140 főnyi 2 lovas-századával, – tehát összesen 700 gyalog és 500 lovassal helyezé be Kézsmárk városába; Lőcsére pedig Perényi Miklós hajdúit 500, Andrássy Pálét 450, Pongrácz Jánosét 200 gyalog, 160 lovas, és Deák Ferencz karabélyosait, kik ekkor már 600 főt számláltak. S még ezeken fölül künn tanyáztak Káposztafalva és Styavnik táján Luzsinszky ezere 500, Gyürky Pál dragonyosai 450, Forgáché (Hangossy Imre ezredes alatt) szintén 450, Réthey Jánosé (Márkusfalván) vagy 500, – és így mindössze 5010 ember, tehát nemcsak Szepesség biztosítására, hanem a liptai német háborgatására, sőt fenyegetésére is elégséges erő. E hadaknak a körülményekhez képest leghelyesebbnek itélt föntebbi mód szerinti elhelyezését elrendelni január 22.-én gróf Csáky Mihály tábornok is berándult kluknói kastélyából Lőcsére, mint akire Bercsényi a különben Babócsay és Czelder dandárnokok alatt álló csapatok fővezényletét bízá.
„A kurucoknak ezen erős csoportozása, s következőképpen Liptónak is veszélyben forgásáról Pálffy – alkalmasint – Lubomirszky Tivadartól – hírt vévén, a várat zárlat alatt hagyva, Árvából 2000 emberrel Tollet segélyére Liptó-Szeint Miklóshoz sietett, sőt Viardot is vagy 500 lovassal újra a Liptóságra rendelé. Ekként a császáriak is tetemes haderőt vontak össze Liptóba, s az előőrsöket a bán január 23.-án Liptó-Újvártól Pribilináig és Hibbeig előretolá. E mozgolódások hírére Csáky, a valóságot megtudandó, két portyázó különítményt küldött be Liptóba, „Bercsényi pedig – mint Thaly írja id. m. II., 100. oldalán – január 31.-én több oldalú intézkedést tőn, hogy Páffyt Liptóból kiszoríthassa és Árva-várába élésszállítmányt juttathasson. E végből combinált támadást tervezett a bányavárosok s Érsekújvár felől Károlyi és Bottyán, s Liptóba és Árvába Csáky Mihály és Andrássy Pál tábornokok alatt; kik között az összeköttetést fenntartani és a tartalékhadakkal – ha kellene – akár a jobb-, akár a balszárny felé segélyt nyujtani Andrássy Istvánt Rozsnyóra helyezé, lévén oda Rima-Szombat is, Lőcse is 5 mértföld. „Reménlem is, – írja Bottyánnak január 31.-én Kassáról – Károlyi uramnak Vágon tulsó földre való menetelével mind bányavárosi, mind liptai, úgy árvai lovassa az ellenségnek, ha nem egészen is, nagyobb része mindazáltal fog revocáltatni; olyformán Csáky Mihály uram Liptóba bemenvén, az elmaradott ellenséget birhatnák, Árvát is fölszabadíthatnák.”
„Csáky megbizásából Babócsay február elején be is ütött 800 válogatott lovassal s egy Árva-várába szánt élelmi szállítmánnyal Liptóba, honnét, a németek hadállásait ügyesen megkerülve, már-már az árvai várhoz közeledik – de a vállalat mégis alig sikerült. Mert a Pálffy által Ebergényi gondjai alatt Árva-vára körül vont ostromzárlat éber parancsnoka, Lancken tábornok észrevevé a közelgőket s elzárni igyekezék útjokat. Mindazáltal, hogy a szállítmányt bevihették-e? vagy nem? – arról forrásunk hallgat. E 800 lovasból álló portán kívül Csáky maga még be nem törhetett Liptóba, – megelőzé őt Pálffy. E tábornagy ugyanis czélszerűbbnek tartá a gyülekező kuruczokat inkább Szepesben megbolygatni és ha lehet zavarba hozni, mintsem őket magára várni Lipró-Szent-Miklósra. Azért tehát, mihelyt Viard Zólyomból megérkezett, vele és Tollettel fölkészíte vagy 2000 válogatott lovas és gyalog németet, néhány taraczkkal s Ocskay és Eszterházy József labanczaival; aztán február 6.-án éjtszaka oly utasítással indítá őket Szent-Miklóstól Szepes felé, hogy lehetőleg hirtelenül, váratlanul igyekezzenek megjelenni; és míg Viard a lovassággal a kuruczok megzavarása végett mennél beljebb száguldjon, addig Tollet a gyalogságból rakja meg ottmaradandó helyőrséggel s taraczkokkal a batizfalvi és styavniki várkastélyokat (ezeknek bírása által akará a bán Szepes szélein a lábát megvetni) és iparkodék az immár barátságos Lubomirszky Tivadart, – a XIII. városi kormányzót – reábirni a nyilt csatlakozásra. – Messzevágó föladatok, két bátor és tehetséges ifjú vezérre bízva! És bár ezek serényen és merészen láttak a munkához: a kuruczok erélyén s Lubomirszky félénkségén múlt, hogy a czél nem sikerülhetett. Tollet és Viard február 7.-én Szepes nyugati határaira lépvén, az előbbi a Máriássyaknak terjedelmes, de gyarló erősségű s éppen ezért a magyarok által üresen hagyott batizfalvi kastélyába csakhamar beszálla, és elküldött Styavnik felé is: de innét portája azzal tére meg, hogy e kastélyt előttük Csáky fölégettette és leromboltatá, – lehetetlen benne kitelelni. Ezalatt Viard a lovassággal vakmerően nekivágott Szepesnek, s miután a meglepett kuruczok egyelőre félreállottak előle Merény és Svedlér tájára, de egészen Lőcséig hatolt. Itt azonban tudjuk, hogy mily erős helyőrség vala; készen várák, s a gyalogság zárt sorokban kitörvén reá, keményen megpuskázták. Viard kénytelen volt visszafordulni, s a mindenfelől reágyülekező kurucz lovasságtól kisértetve, előbb Káposzta-, majd Bethlen- és Batizfalvára hátrálni, – Viarddal jártak volt a labanczok is, mint könnyűlovasság. Lubomirszky csapatai ott feküvének Felkán, Poprádon, Szepes-Szombatban, Strázsán, Iglón és a többi zálogos városokban, s valamerre a császári hadak megjelentek, – kijövének előjök, tisztelegve üdvözlék őket, s barátkoztak velök. Azonban Rákóczi jól ismeré a lengyel helytartó-herczeget, aki is ezen barátkozásnál többet tenni még most csakugyan nem mert, részint a Kézsmárk és Lőcse körül erősen gyülekező kuruczoknak, részint pedig az orosz-párti lengyel koronamarsall: herczeg Sieniawsky, Rákóczi barátjának félelme miatt, ki is hadaival a határok közelében Novi-Targnál (Neumarkt) állott. Hiába volt Viard minden capacitatiója, igérete: Lubomirszky vele egyesülni nem merészkedék. – Megjöve e helyett a tudósítás Pálffytól gyorsfutárral, hogy Károlyi Sándor átlépvén a Garamot, Érsekújvárba érkezett, csapatai Nyitráig, sőt Nagy-Tapolcsányig száguldoznak, Bottyán pedig a szent-benedeki németeket levagdaltatta stb. Viard tehát haladék nélkül siessen vissza a bányavárosokra, a bán után, aki maga is nyakra főre indult Bajmócz és Nyitra felé, hogy onnét magát a Garam és Nyitra vizek közé ékelvén, Károlyit oldalba fenyegethesse.
Utóbbi ugyanis a Rákóczitól vett parancs folytán gyalogságát, miután azt lassúságánál fogva úgy sem vihette magával, a Szamos- és Sebes-Kőrös völgyeinek elzárására Zsibó–Karikánál, illetve Sebesvárnál, – továbbá a Nagyváradot körülzáró báró Palocsay György, Boné Endre és Domahidy László lovas ezredeket visszahagyván, ő maga csak 6 ezreddel, vagyis a saját, a Kárándy Mihály, Pikó Dömötör, Nyúzó Mihály, Bikk László és Bessenyey Zsigmond lovas ezredekkel indulhatott útnak és már január 31-én Hevesre ért. Majd február első napjaiban Dejtárra érve, meglátogatta a Szécsényben levő Bottyánt, akivel úgy egyeztek meg, hogy Károlyi menjen a hadak egy részével az Érsekújvárba szánt szállítmányok elkisérésére, míg maga Bottyán továbbra is Szécsényben maradjon, a bányavárosok felé vigyázandó. Ezek után Károlyi február 7.-én a hirtelenében össze hajtott szánokra rakott eleséggel és mintegy 10.000 huszárral elindulhatott és biztosításul erős különítményeket küldött Báthon át Kis-Tapolcsány és Nyitra felé előre. Közben Ebeczky Csatánál átkelvén a Garamon, február 12.-én Ujvárig kisérte a befagyott folyamok jegén átszállított gabonás szekereket és egyéb szállítmányokat. Ugyanezt tette Balogh István is és február 14-ikén ő is szerencsésen bejutott szállítmányával Újvárba, mikor is a már február 9.-én Zselizre érkezett Károlyinak azt jelenthette, hogy Bottyán rendeletére „Horváth István és Illavay Mátyás kapitányok február 14.-én reggel Szent-Benedek alá csaptak s kicsalván az ottani labanczokat, úgy összevagdalták, hogy több közülök 4-nél nem szaladhatott el; azonkivül 11-et elfogtak… Maga Károlyi Jászfaluig hatolt, de személyesen meggyőződvén a rettenetes havakról, tudósítá Bottyánt, miszerint a Csallóközbe és a Vágon túlra való nyomulásról a havak olvadásáig szó sem lehet, mert az útakon kívül lovas haddal lehetetlen járni. Ugyanezt írta Berthóty István is Újvárból február 6-ikáról: „Valóságos dolog, hogy ha az havak valamennyire olvadnak, könnyű volna akár az Nyitra felől való németet, akár az Vágon túl-valókat megrontatni, mert nagyobb részint mind falukon vagyon… az Vág jege, Dunáé mind jó, még fel nem fakadott: de az hó ollyan itten, hogy nincs olyan ló, ha kitér az útbúl, hogy el ne düljön.” Ily körülmények között természetesen szó sem lehetett az idő változásáig az ő csupa lovassságból álló hadaikkal formaszerű, nagyobb hadi-működésekről s be kelle érni egyelőre Újvár megsegítésével”, ami különben pompásan sikerült, mert ezekben a napokban mintegy 10.000 mérő gabonát, azonfelül tetemes mennyiségű bort, lisztet, fát, szénát, szalmát vittek be s azonkivül vagy 6–800 darab vágómarhát hajtottak be a várba. Ezek után Károlyi maga, Ebeczkyre 4000 s Baloghra ugyanannyi embert bízván, február 14-ikére visszament Zelizre, 16-ikára Dejtárra.
Akkorára mind Károlyi, mind Bottyán azt az értesítést vették Eszterházy Antaltól, hogy ő a hadakkal készen van a Dunán való átjövetelre, ha a nagy hó nem gátolná, de ő mindazonáltal jobban szeretné, ha Károlyi menne ő hozzá által, hogy aztán együtt foglalják el Horvátországot. Azonban Bottyán határozottan ellenezte ezt a tervet, de az időjárás egyelőre semmiféle nagyobbszabású dolgot sem engedett meg. Február közepén aztán egyszerre oly rohamosan állott be az olvadás, hogy most meg amiatt nem lehetett hosszabb ideig munkához látni, sőt február 22.-én az Újvárba való további élelemszállításokat is be kellett szüntetni, amelyeket végül a császáriak megzavarni igyekeztek. Erről Bottyán ezt jelenté Bercsényinek: „Egymásután három csapatban feles (sok) élést küldöttem Újvárba, mely szerencsésen bement, hanem kijövet az utolsók közül 19 lovas-szánot és 1 hadnagyot negyedmagával a confuirozókbul (convoi) elfogott az ellenség; azon nyomban az Garamig jött, és a csatai hidat elhányván, lábait kivágván, megégette, az miéink salválták magokat.”
A hosszantartó nagy árvizek miatt a dunántúli hadakkal való egyesülés, majd az egész tervbe vett művelet is abbamaradt. Mindazonáltal Károlyi és Bottyán energikus fellépése meghozta a kívánt eredményt, amennyiben nemcsak Érsekújvárt sikerült a kellő szükségletekkel ellátni, hanem a császáriak szepesi vállalata is megfeneklett, miről Thaly, Ocskay László című műve 103. oldalán a következőket irja: „Ekként Károlyi és Bottyán mozdulatai következtében mint Rákóczi és Bercsényi hitték és óhajták – a császáriak Szepesből csakhamar kihúzódni voltak kénytelenek. Mert Tollet, ki Viard nélkül ott megmaradni elég erővel nem rendelkezék, február 12.-én szintén visszavonult Liptóba, de Batizfalván – melynek kastélyát még holmi czölöpzetekkel, földhányásokkal hamarjában erősbítgette – 100 gyalog és 200 lovasból álló helyőrséget hagya.” Ezt azonban Tollet február 25-ike táján szintén visszarendelte magához Liptó-Szent Miklósra.
Károlyi a maga hadával február végén szintén visszafordult a Tiszántúlra. Ez főleg két okból történt. Egyrészt Bottyán, másrészt a vármegyék is panaszkodtak a Tiszántúlról feljött hadak prédálása és kicsapongó magatartása miatt. Erre nézve Thaly, Bottyán János című műve 359. oldalán a következőket olvassuk: „Károlyi népe ellen a vármegyék Rákócziig, Bercsényiig vivék panaszaikat. Bercsényi írja Károlyinak Ungvárról március 15.-ikéről: „Az hol élést szerezni kellene: ott emészt most az Kegyelmeddel való had; az vármegyék csak az panaszt appellálják; azt hagytam vala: kevesebb kvártéllyal et subsidio, már az is kicomputálja magát, még penig az pénzt is hogy exigáljuk, az nem lehet; keményen írtam Szemere László úrnak, még Kegyelmed voluntérjai iránt is; mert azok kezdették…” Sőt nemcsak a vármegyék, maga Bottyán kénytelen volt Bercsényinél jelentést tenni a tiszántúli hadak kiméletlen kihágásai, prédálásai ellen, s annyira megszáná a szegénységet, hogy utóbb azon kére vala Bercsényit : inkáb ne is jőjjön fel többé segítségül Károlyi, mert végkép elnyomorítja azon földet, s nem lesz Újvárt honnan élelmezni. Károlyi úgy látszik, kissé zokon vette Bottyán gyakori, őszinte kifakadásait hadainak fegyelmetlenségét illetőleg, s a kettős parancsnokság is mindegyikökre nézve kellemetlen vala; amennyiben a hadaknak olykor akaratlanul is kétféle, néha egymással ellenkező rendeletek adattak, kivált ha még hozzá vesszük, hogy Bercsényi is külön ordereket küldözgete a brigadérosoknak. Károlyi már február 16-ikáról panaszkodik Dejtárról Bercsényinek, hogy ő neki nincsen a hadakhoz szólója (vagyis szólni valója)… Sokkal több baja lőn Bottyánnak. Mert az ő szoros rendben tartott, s az örökös vigyázásban, portázásban (portyázásban) az őrállomásokon sokat szenvedett hadai közé oda jövén a Károlyié, amint e szilaj nép elkezdett dáridózni, nagy vígan farsangolni, borozni, s szegénységet étel-italért zaklatni: eleintén irígyelni kezdék ezen víg életet, s panaszkodni a magok sanyarúsága felett. Majd a Károlyival Újvár felé vele adott Bottyán-féle ezredek együtt táborozván a túl a tiszaiakkal: reájok is kezde elragadni a dombérozás; különösen a Géczy Gábor ezrede szilajult neki. Tisztjeik is kényelmesebbnek találák a víg életet, legalább farsangon, s miután a Garam áradása miatt veszedelemtől az újvári oldalról nem volt mit tartani: Bottyán rendeleteire, aki őket a bányavárosok szélén kifáradt őrségbeli katonaság rendszeres fölváltására parancsolá: Bercsényi, Károlyi más utasításaival kezdék magokat egy-két ízben mentegetni. Ezekhez járult a már ekkor javában pusztító döghalál is (pestis), mely a Rákóczi-háború egyik főmegbuktatója vala… Ennek még erkölcsi hatása is igen nyomasztó volt a katonákra, demoratizálá a hadsereget, melyben már ekkor, 1709 elején, ily elvek kapának lábra: úgyis maholnap meghalunk, vígadjunk hát amíg élünk! Aztán a pestis rovására neki adták magokat a nagy dorbézolásnak, részegeskedésnek. – Bottyánt mind e szomorú körülmények rendkívül elbúsíták: alig várta, hogy eltávozzék Károlyi a tiszántúliakkal, hogy ő ismét a régi rendre szoktathassa saját hadtestének némely elkapatott ezredeit”… Bercsényihez március 8.-án intézett levelében többek között ezeket írja Bottyán: „…Az mint látom, Méltóságos Generális uraimék máskint ordereznek. Én itt búval, gonddal ölöm magamat: s mások vendégeskednek és nótát fújnak kedvekre… Az Istenért: Károlyi Sándor uram hada többé erre ne fordíttassék, mert ha mégegyszer erre jön – semmivé lészen ezen föld!”
Mindazonáltal Károlyit március végére ismét fölrendelték hadával. Erre azért volt szükség, mivel Érsekújvárt, melyet februártól júniusig való éléssel láttak el, oly mértékben akarták fölszerelni, hogy egész a jövő évig meg nem szoruljon, még ha ostromoltatnék is.
Károlyi újonnan felrendelt hada március 25-ikétől április elejéig Hevesen tartózkodott. De a nagy árvizek miatt egyelőre semmihez se lehetett hozzáfogni. Végre április 23.-án Károlyi Bottyánhoz Szécsénybe érve, „itt megállapíták terveiket. Az eleség alá szekereket parancsoltak hajtani, s Bottyán hídhajóit, gerendáit, tengelyekre rakatván, elindítá a folyamok felé. A Garamot Zseliznél határozák áthidalni. „Ápril 29-ikére – írja Thaly id. m. 395. oldalán – a híd Zseliznél készen álla, s Károlyi és Bottyán hadaikkal és az élésszállítmánnyal előtte ütének tábort. Portáikat (portyázó különítményeiket) még azon este átküldötték a hídon, s Újvár felé kalandoztatták. Táboruk, mellyel az erősség felé nyomulandók valának, 7000 lovasból s 1000 gyalogból álla. A többi gyalogot Csajághy vezénylete alatt a híd őrzésére kelle hátra hagyniok, némi lovassággal egyetemben. Azonkívül Esztergom felé is küldöttek vigyázó hadat. Minthogy eddigelé vagy 200 lovas szekérnél többet még nem lehete összehajtani, s ennyi az élés beszállítására nem vala elégséges: tábornokainak 3000 lovasnak paripáira is mindegyikre egy-egy zsák lisztet kötöttek a nyereg mögé, és ekkép másnap, ápril 30.-án megindulának. Úgy egyeztek össze, hogy megtámadtatás esetére Károlyi a 3000 megrakott lovas és gyalogság által környezett teherszállítmány és szintén a várba terelt göbölyfalka mellett maradand, ezeket födözendő: addig Bottyán és alatta Ebeczky a sereg többi részével 4000 lovassal tartóztassák az ellenséget, vagy ha ez nem mutatkozik, portyázzanak széjjel a vidéken. – És a császáriak hihetően értesülve valának a kuruczok szándékáról. Mert Mocsonokrúl és Surányból még virradta előtt kijöttek Heisterrel, Vallissal 3000-en, s Esztergomból báró Bruckenthallal mintegy másfélezeren, mind válogatott, reguláris nép, s mikor a kuruczok már nem messze volnának a Zsitvától: egyszerre két oldalról megtámadták őket. De ezek el voltak készülve, s jól intézkedének előre; a hosszú szekérsor és vágó-falka minden oldalról körülvéve középütt haladt, s míg Károlyi ennek és a megrakott 3000 lovasnak menetelét intézé: Bottyán és Ebeczky négy ezred lovassal elfogadák a harczot. Keményen vágták vissza a támadókat, a szép sík mezőn ismét és ismét sebes patakokra kelvén. Ekkép nemcsak addig tarták az ütközetet, míg Károlyi a szállítmánnyal szerencsésen beérkezett a várba; hanem az ellenséget jól meg is űzék. Heister látván, hogy a szállítmány elérte a várat, s tartván attól, hogy Károlyi is, mihelyt lerakodik, 3000 lovasával és az újvári huszárokkal Bottyánéknak segélyére jő, s ekkép majd nagyon reá felesedik hadára a kuruczság: általános visszavonulót fuvatott. Bottyán egész mocsonoki, tapolcsányi sánczaikig kíséré a császáriakat, kiknek vesztesége ez alkalommal jelentékeny lehetett: mert többé a következő napokban ki nem merének jőni erősségeikből. – A szabad közlekedés Újvárra meg volt tehát nyitva; a többi szállítmányok is bátran érkezhettek az első napi bevitel és csata (azaz hogy csak ütközet) után: mert a kuruczok a térnek most már a harcz által teljesen uraivá válván, Ebeczky brigádáját a Garam és Újvár közötti út körül lévő falukra helyezék el. Magok a tábornokok másnap, május 1.-én – miután a várat nemcsakhogy tetemesen fölszerelék, hanem őrségének egy részét is fölváltották; visszatértak a Garamhoz; Károlyi május 2-ikára Ipoly-Sághra és Balassa-Gyarmatra, Bottyán pedig Szécsénybe érkezett, hogy a bányavárosok körül való vezényletet ismét személyesen vigye s az élés további szállítását siettesse.”
A császáriak itteni és szepességi sikertelen vállalkozása után a Felvidéken a nagyobb hadműveletek egyelőre véget értek s komolyabb küzdelem más csak Árva várának birtoka miatt folyt, ahol Winkler Vilmos már nemcsak a kilátásba helyezett két hónapig tartotta magát becsülettel, hanem letelt már a harmadik hónap is anélkül, hogy a várva-várt segítség megérkezett volna. Ekkor a „körülzáratás negyedi havának első napján, április 10.-én, fölzendüle az egész hajdúság, és az engedelmességet fölmondván, a parancsnok lakására tódulva, követelé a capitulálást. Hiába tiltakzott, parancsolt, kért, fenyegetődzött Winkler, – a föllázadt gyalogok végkép elálltak tőle, kitűzték a fehér zászlót, s a feladási szerződés pontjai kiküldték Lanckenhez. Mire egy-két napi fegyvernyugvás köttetett, hogy ezalatt kölcsönösen megalkudhassanak. Ez alkudozások tartama alatt Lancken tábornok értesülvén a helyőrség és tisztek között kitört meghasonlásról, – a lázadást a kolomposok megnyerésével nyilt árulássá fokozá, úgy, hogy aztán április 11.-én csupán a tiszteitől elpártolt hajdúkkal szerződött, őket császári szolgálatba fogadva; a vitéz és állhatatos Winklert és a többi tiszteket pedig mint hadifoglyokat őrizet alá veteté. – Ekkép bukott el Árva-vára, oly hosszas ellenállás után” – írja Thaly, Ocskay László című műve II., 110–111. oldalán. Gróf Csáky Mihály szepességi főparancsnok készült ugyan a vár felmentésére, de ez túlsoká tartván, a kiválóan fontos vár s vele együtt a Magyarországból Lengyelországba vezető utak legfontosabbika a császáriak kezébe került, amelyen át most már Lubomirszky hadai bátran bevonulhattak Magyarországba, miután a bécsi udvar azok átvételére nézve a herceggel április 13-én elvben megállapodott, aki a maga számára az altábornagyi rangot követelte s csupán a 840 főnyi német ezred lóanyagáért 99.000 forintot számított fel. A herceg hadai május havában átvetetvén, azok júniusban már verekedtek is a kurucokkal.
A további teendők, illetve hadműveletek megbeszélése végett Bécsbe rendelt Heister részvételével az ott március 1.-én megtartott titkos tanácskozáson elhatározták, hogy mihelyt a fagyos idő megengedi, a Vág völgyétől Esztergomig húzódó őrállásvonal a lehetőséghez képest megerődíttessék, Érsekújvár továbbra is körülzárva tartassék, a Dunántúl pedig teljesen megtisztíttassék a kurucoktól, mi célból két hadtest felállítása vétetett tervbe. Ezek egyikét Heisternek észak felől, másikát Nehem táborszernagynak a Dráva felől kellett előrevezetnie. Utóbbi azonban csakhamar kijelentett, hogy az ő hadtestének felállítása igen nagy nehézségekbe ütközik. Május végén Heister, Schlick, Pálffy, Herberstein és Cusani tábornokok részvételével Savoyai Jenő herceg elnöklete alatt Bécsben újabb haditanácsot tartottak. Ezen Heister ismét dunántúli főhadműveleti tervével állott elő, míg Pálffy a Felvidéken megindítandó döntő hadműveletek mellett emelt szót. A vita vége az lett, hogy a két tábornok között kompromisszum jött létre, mely szerint a támadást Heister volt a Dunántúlon megkezdendő, de már 5–6 nap mulva tetemes erősbítéseket kellett a Felvidékre küldenie, ahol Pálffynak kedvező alkalommal döntő csapást kellett a kurucokra mérnie. Ezzel a vezérgondolattal összhangzásban Kriechbaum altábornagy parancsot kapott, hogy óvatosan, nehogy hátba fogják, a Szamos mentén Felső-Magyarország felé nyomuljon előre s végül Heisternek a haditanács szigorúan meghagyta, hogy ne fecsérelje el idejét haszontalanul, hanem dunántúli hadműveleteit akként intézze, hogy 3–4 hét alatt azokat befejezve, ő maga is Felső-Magyarországra vonuljon, hogy aztán Kriechbaum altábornaggyal együttműködve, hamarosan az egész országot hatalmába ejtse.
Az ekként megállapított hadműveleti terv értelmében a császári arcvonal a Felvidéken „a Liptó völgyében épített sáncvonaltól egészen a Garamig megmerevedett, s a következő hetekben csupán a fontosabb hágók, városok közelében folytak kisebb portyázó harcok. Ebergényi Árva megyében, Viard és Steinville István gróf tábornokok Zólyom–Besztercebánya–Breznóbánya vidékén, Löffelholtz György báró altábornagy a Garam alsó vidékén, Zseliz mellett táborozott, ahol a császáriak egyrészt Érsekújvár fenyegetésére, másrészt a bányavárosok védelmére hatalmasan kiépített sáncokat ástak. A császáriaktól elfoglalt egész vonal mentén kisebb-nagyobb megerősített pontok készültek, amelyek a Garam torkolatától egészen a Magas-Tátráig majdnem összefüggő védelmi vonalat alkottak. Ennek legfontosabb pontjai a zselizi, párkányi, mocsonoki tábori erődítmények, északon pedig Liptóújvár határában, a Vág és Béla patak völgyét elzáró vavrisói sáncrendszer voltak. Amikor azután a kemény tél megenyhűlt, a császáriak ezeket a hevenyészett sáncokat, különösen pedig a liptói sáncrendszert alaposan kiépítették.
A kurucok részén egészen május közepéig említésre méltó akadály nélkül folyt tovább az élelem és egyéb szükségletek beszállítása Érsekújvárba. S miután most már az ősz végéig elég bőven volt minden a várban, Károlyi május első napjaiban visszaindult az erdélyi határ felé, mivel távolléte alatt – mint alább látni fogjuk – Kriechbaum majdnem egészen kiszorította a kurucokat Erdélyből. Károlyiék elvonulása után Bottyán ismét egyedült vezényelt az Ipoly, Garam és a Vág vidékén, egész három hónapon át, azaz május június és július havában. „Ez idő alatt – írja Thaly id. m. 407. old. – hol a bányavárosi németek szorongatására Szécsényben és környékén, hol pedig a morva végeket fenyegetve Újvárban és a Vág mellett táborozék. Többször beütött Morvába, s szép nyereséggel térének meg hadai, melyek nemcsak ott szedték föl a helységeken a tűzváltságot, hanem itthon is behajták a kurucz adót a császáriak részére behódolt vidékeken is, föl egész Pozsonyig, és Trencsényen fölül Bicséig. E pénzekből került ki a katonaság fizetése. Tábornokuk szakadatlanul küldözé sűrű portáit úgy a bányák felé – melyeket bekerítve tartott – mint a Csallóközbe, Nyitra, Trencsény, Pozsony Nagy-Szombat tájára, és által a Fehér-hegyeken. Az ellenséges vidékeket e kisebb-nagyobb számú fel-alá járó csapatok, s a hegyekből, erdőkből minduntalan kicsapdozó guerillaszerű hadak folytonosan nyugtalanították, és nem egyszer szerencsés sikert víttatnak ki. Hol itt, hol ott szorítottak egy-egy német csapatot, s vágták le, fogák el, hol pedig nagyobb számmal verődvén össze, keményebb próbákat is merének. Kalandozásaik oly gyakoriak voltak, hogy még Pozsony és Nagy-Szombat között sem járhatának a császáriak soha katonai fedezet nélkül, sőt még így is többször rajta vesztenek vala. A Vág és Garam között pedig éppen hatalmukba tartották a kuruczok a földet.”