Megjegyzések. Elmélkedések.
Murád szultán, miután Kisázsiában egy időre ismét rendet teremtett, Európába visszatérve, mohón fogott hozzá a már régen elhatározott, de közben ismételten megszakadt dunai hódítások folytatásához. Az idő rövidsége úgylátszik nem engedte meg, hogy mindjárt hatalmas sereggel lásson hozzá tervének végrehajtásához s így 1438-ban mintegy kísérletképpen nem valami túlnagy török haderő lépi át, az oláh vajda által hathatósan támogatva, az ország határát, nem valami nagyszabású hadművelet és hódítás végrehajtása, hanem tisztán dúlások, rablások és nagyszámú lakósságnak foglyulejtése céljából.
Nevezetes, hogy a török–oláh portyázó had, melynek hadműveleti célja Erdély déli részének elpusztítása volt, nem a legrövidebb irányban Havasalföldön át, hanem kerülő úton igyekszik Maros völgyébe bejutni. Lehet, hogy ez az Erdélyt délről övező határhegység kikerülése céljából történt, bár nyári időben, amikor a török–oláh hadak hadműveleteiket megkezdték, kisebb seregek részére az Erdélyt délről szegélyező havasok sem képeztek túlnagy akadályt.
Az erdélyi nemesség nembánomsága jellemző tünete az akkori felfogásnak. Erre nézve Schönherr a következőket mondja:
„Az a magatartás, amelyet az erdélyi nemesség a török betörésével szemben tanusított, jellemző volt és az általános felfogásra vetett világot. A király távolléte közvetlenül a trónváltozás után rendkívül káros hatással volt a közügyek menetére. A bizonytalanság, mely a helyzetet minden új uralom kezdetén jellemezni szokta, az egység hiánya a kormányzat vezetésében, melyet az uralkodó távolléte szükségképpen maga után von, a kötelességérzet lankadását idézte elő a nemzetben. A főnemesség úgy is nagyon hozzá volt szokva Zsigmond alatt ahhoz, hogy király nélkül is intézkedjék az ország dolgaiban. Oligarchicus törekvései most az új uralkodó alatt is kedvező talajra találtak; a nemzet zöme, a nemesség, pedig beletörődve az eredménytelen hadviselésekbe, természetesnek kezdte találni a törökök szomszédságát, s a megszokás elölte benne a félelmet az ellenség terjeszkedésével szemben, csökkenté energiáját a védelem folytatásában. Az indolentia, mellyel az erdélyi nemesség a törökök beütését fogadta, a nemzet gondolkozásából táplálkozott…”
Ily körülmények között Losonczy vajda könyörtelen szigorát, mellyel a kötelességükről megfeledkezett urakat a jószágvesztés kimondásával és egyéb szigorú büntetések kiszabásával sújtotta, a haza jól felfogott érdekében fekvőnek kell minősítenünk és főleg katonai szempontból felette sajnálatos, hogy Erzsébet királyné ezeket az ítéleteket megváltoztatta. Még sajnálatosabb ez a dolog, tudván azt, hogy ennek az volt az indító oka, hogy a királyné ezt főkép azért tette, hogy új híveket szerezzen a maga pártjának, amelynek segítségével az ország kormányát Albert kezéből kiragadva, azt egészen a maga számára akarta biztosítani.
Ilyenek voltak a viszonyok, amidőn Albert az országba visszatért s így az 1439 május havában Budán megnyilt országgyűléstől már eleve nem sok jót lehetett várni. Ez nem hogy felhatalmazást adott volna a királynak és a kormánynak, hogy minden eszközt felhasználhasson a török veszedelem elhárítására, hanem ellenkezőleg minél jobban igyekezett a király jog- és hatáskörét megszorítani s egyéb engedmények kicsikarása mellett a nemességnek azt a régi, az aranybullában gyökeredző kiváltságát is megújjíttatta, hogy az csak akkor tartozik az ország védelmére felkelni, ha a király, a főpapok és főurak bandériumai nem volnának képesek az országot az ellenséggel szemben megvédelmezni. Sőt az említett törvény III. cikkében még azt is kimondják, hogy a nemességnek ez a kötelezettsége még ily veszély esetén sem terjed az ország határain túl, mert az „régi szabadsága értelmében” csak az ország határain belül köteles harcolni. A XIII. cikk szerint az ejtett foglyok és a zsákmány azé marad, aki azokat hatalmába kerítette s a királynak csupán az áll jogában, hogy a tekintélyesebb foglyokat megfelelő váltságdíj mellett a maga számára megváltsa, s végül a XIV. cikk szerint a király az ország határainak védelmét és kiigazítását csakis a rendek tanácsával és hozzájárulásával intézheti. Ez tehát a Károly Róbert, Nagy Lajos és Zsigmond alatt fokozatosan kifejlesztett általános hadikötelezettségi rendszerrel és hadúri jogokkal szemben határozott visszaesést jelent.
Ily, elsősorban katonai szempontból valóban felette szomorú körülmények között ama szászsebesi derék magyar hőstette, aki maroknyi hadával egy egész sereggel merte a küzdelmet felvenni, annál magasztosabb, annál dicsőbb szinben tünik fel, bár rettenetes sorsát ő maga is előre láthatta. Kár, hogy névleg nem tudjuk ezt a derék magyar embert többi rettenthetetlen hőseink pantheonjába elhelyezni. Époly érdekes a hőslelkű gárdából egyedül élve maradt 16 éves ifjú esete is. Ily romantikus dolgok természetesen csakis az akkori különleges viszonyok között és felfogás mellett történhettek meg. Épígy jellemző az akkori hadviselési módra a törökök és oláhok embertelensége is, akik a kezük ügyébe került szerencsétlen lakosokat rabszíjra fűzve, barmok módjára hurcolták el magukkal.