II. A rómaiaknál funus. Szokás volt, hogy a haldokló szemeit hozzátartozói leszorították és hangos siránkozásba törtek ki (conclamabatur). A tetemet aztán a pollinctor megmosta, bebalzsamozta, és ha polgár volt, a togába öltözve az atriumban ravatalra (lectus funebris) helyezte. A gyász jeléül a vestibulumba vörösfenyő (picea) és czipruságakat (cupressus) raktak. A ravatalnál füstölő serpenyő (acerra, turibulum) állott. A temetés csak a 8-ik napon történt, a régibb időkben éjjel fáklyafény mellett, hogy a gyászmenet az isteni tiszteletet a templomokban meg ne zavarja. A fáklyákat azonban azután is használták, mikor nappal temettek. Ünnepélyes temetésben csak a magas állásúak és előkelő családok tagjai részesültek. A hozzátartozók felhasználták az alkalmat, hogy a nép lássa a ház fényét és tekintélyét. Már a 12. táblás törvény tartalmaz ugyan a pazar temetésekre vonatkozó korlátozásokat, de a nobilitas körében azért az ünnepélyes temetések, különösen a köztársaság vége óta, általános szabályt képeztek. Az ilyen temetést egy praeco szokta a közönségnek tudtára adni (funus indictivum), úgy hogy az nagy gyászoló közönség kiséretében (exequiae vagy exsequiae) ment végbe. Legelől mentek a zenészek (tubicines), utánok a sirató asszonyok (praeficae) naeniákat énekelve, és a mimusok, kik ép úgy mint a triumphusnál, maguknak mindenféle tréfát megengedhettek. Majd a halott ősei következtek, egyének, többnyire szinészek, kik azok álarczaiban és hivatalos ruházatában magas szekereken ülve (imagines majorum) jelentek meg, hogy a halottat maguk közé az alvilágba vezessék. Maga az elhunyt magas gyászpadon (feretrum) kissé feltámasztva fedetlenül feküdt, s rokonai vagy felszabadított rabszolgái vitték. Esetleg egy szoborképmás (effigies) helyettesítette a gyászpad aljába zárt tetemet. A gyászoló közönség között, mely a halott nyomában ment, a fiúk fedett fejjel, leányai szétbontott hajjal, a hivatalnokok állásuk jelvényeivel, a nők bibor s aranyékszer nélkül, mindnyájan fekete ruhában haladtak. A forumon megállapodott a menet, a gyászpadot a rostra előtt letették, s az elhunyt fia vagy rokona a szószékről elmondta a gyászbeszédet (laudatio funebris). Publicum funus esetén a senatus megbízásából egy tisztviselő tartotta. Tudomásunk van róla, hogy a gyászbeszédek tartása visszanyúl a köztársaság elejéig, s már a régiek (Liv. 4, 16) megjegyezték, hogy a történelem meghamisítására használták fel. Nők is részesülhettek ebben a kitüntetésben, s Cicero (de or. 2, 11, 44) szerint Q. Lutatius Catulus consul 102-ben Kr. e. szerezte meg azt Popilia nevű anyjának. Végül a halottat vagy elégették vagy eltemették. Az elégetés az ustrinában (ustrinumban) történt, hol a tetemet máglyára (rogus) tették, melyet virágokkal és koszorúkkal feldíszítettek s aztán meggyujtottak, miközben bort vagy illatszereket (odores, liquores, unguenta) öntöttek rá. A hamvakat urnába gyüjtve egy sirkamrában helyezték örök nyugalomra. Eltemetés esetén a halott egy sírládába került, melyet szintén egy sírkamrába zártak vagy a földbe rejtettek. A temetést követő kilenczedik napon voltak a novendialia, feriae novendiales, a halott sírján bemutatott áldozat (coena feralis) s ugyanakkor ülték meg nagy vendégséggel a halotti tort (silicernium). Marquardt-Mau, Das Privatleben der Römer, I (1886), 340–385 ll. K. BÁ.