Babits Mihály: IN EXCELSIS
IN EXCELSIS
Dicsőbben, mint vadász sas, felhők otthonossa,
ember! repülj, szökellj a fényes légen át.
A vén föld odalenn elhallgat, egyre fogyva.
ember! repülj, szökellj a fényes légen át.
A vén föld odalenn elhallgat, egyre fogyva.
Repülj. Napkorbácsolt habjait, kék falát
nyitja röptöd előtt a nagy, világos mélység.
A ködben, lenn, a gömb elmerül, mind alább.
nyitja röptöd előtt a nagy, világos mélység.
A ködben, lenn, a gömb elmerül, mind alább.
Repülj. A láng remeg és sápad, fagy a mély ég,
szomorú szürkület vak végtelent ölel.
Repülj, repülj, jobban vessz örök éj közé még:
szomorú szürkület vak végtelent ölel.
Repülj, repülj, jobban vessz örök éj közé még:
nyugodt örvénybe, mely széltelen, puszta hely,
hol alak, szín s anyag végsemmiségre kárhoz,
mely ok vak, hogy a szó nem is mondhatja el,
hol alak, szín s anyag végsemmiségre kárhoz,
mely ok vak, hogy a szó nem is mondhatja el,
szellem! repülj oda az egyetlen sugárhoz,
ne bánd, száz régi láng haldokló fényt hogy oszt,
repülj, hol a Forrás ég és tüzet sugároz.
ne bánd, száz régi láng haldokló fényt hogy oszt,
repülj, hol a Forrás ég és tüzet sugároz.
Álomtól álomig szállj! jobbtól szebbre most.
Nehezítsd fokait a végtelen Létrának,
s a fekvő istenek szent sírjait taposd.
Nehezítsd fokait a végtelen Létrának,
s a fekvő istenek szent sírjait taposd.
Megszűn az értelem és im új halálut támad,
s jön az önmegvetés s a furdalás s az árny
és ostoba dühe az ész lemondásának.
s jön az önmegvetés s a furdalás s az árny
és ostoba dühe az ész lemondásának.
Sugár, hol vagy te hát? a halálban talán.
