Folytatni, másként
Folytatni, másként
A kiáltás-típusú avantgárd nyilván erősebb társadalmi beágyazottsággal rendelkező művekben valósítja meg magát, ilyen értelemben az amerikai beat-költők gyakorlatával is mutat némi, helyenként nem kevés, rokonságot. Szereti a nagy formákat, a nehezen követhető, sok szálon futó „cselekménybe” előszeretettel applikálja bele a konkrét költészet egyes formáit, a végső soron lineárisan kezelt szövegbe így képek, grafikai elemek, vizuális mozzanatok szervesülnek. Fölerősödik a művek montázs- illetve kollázsjellege, de fontos hangsúlyoznunk, hogy az újítás csak lényeges alkotóeleme, de nem kizárólagos célja a tevékenykedésüknek. A költészet végső soron nem találmányi hivatal, ahol csak az új, nem tapasztalt jelentségeknek van ára és létjogosultsága, ugyanakkor nem is használtcikk piac, ahol minden régi kacat újra meg újra eladható. E kettő feszítő ellentmondásában keresik a megoldást a modernizmus óvatosabb hívei. Nem tévedünk talán, ha ehhez a vonulathoz soroljuk az ekkor még Vajdaságban élő Domonkos Istvánt (1940–) és Tolnai Ottót (1938–) (közös nagy művük az 1968-ban megjelentetett Mao-poe), a felvidéki Cselényi Lászlót (1940–) aki kötetnyi verskompozíciókban kísérelte meg összeegyeztetni a kisebbségi létezést és a világköltészeti eszköztárat, Géczi Jánost (1954–), aki a konkrét költészet szinte valamennyi lehetőségében megmerítkezett, legtöbbjében nem is eredménytelenül, elsősorban Vadnarancsok c. versciklusa okán, aki Bíró Józseffel (1951–) alapítója a Tér/Kép/Vers csoportnak, Endrődi Szabó Ernőt (1948–) Lelet c. kötetével, Tóth Lászlót némely ilyen irányú törekvésével illetve Zalán Tibort (1954–), aki terjedelmes avantgárd-énekekkel illetve sztereovers-kísérletekkel jelentkezik a nyolcvanas évek fordulóján, s aki Kulcsár Szabó Ernővel szerkesztette a Vers(s)ziók c. nemzedéki antológiát, mely az újabb magyar költészeti törekvések reprezentálásának szándékával jelent meg 1982-ben. Mindenképpen az ő útkereséseikkel rokon a valamivel később Amerikában jelentkező Arkánum c. folyóirat szerkesztőinek illetve alapszerzőinek, András Sándornak (1934), Bakucz Józsefnek (1929–), Baránszky Lászlónak (1930–), Kemenes Géfin Lászlónak (1937–) és Vitéz Györgynek (1933–) a költészetfelfogása. S ebben az időben bontakozik ki, valahol a két irány közötti senkiföldjén, Kemenczky Judit (1948–) keleti filozófiákkal feldúsult, sajátos vágótechnikán és tipográfiai megoldásokon alapuló költészete is.
Endrődi Szabó Ernő: Délutánvers
