A prédikációirodalom
A prédikációirodalom
A prédikáció a középkor leggazdagabb műfaja, hiszen székesegyházakban éppúgy, mint eldugott falusi templomokban vasárnapról vasárnapra folyt az igehirdetés Európa-szerte. A legkorábbi kézzelfogható emlékek Szent Gellérttől maradtak fenn. Híres prédikációiról nemcsak legendái emlékeznek meg, hanem a Legenda aurea (Jacobus de Voragine 13. századi legendagyűjteménye), s egy nemrégiben ismertté vált németországi kódex szó szerint is idéz belőlük. Az 1100 körüli esztergomi zsinat a prédikáció tartalmát illetően utasítja a papokat: ünnepnapokon a nagyobb templomokban a leckét és az evangéliumot kell magyarázni a népnek, a kisebbekben a Hiszekegyet és a Miatyánkot. A nagyobb helyeken homíliát mondtak tehát, a kisebbeken egyszerű hitoktatás folyt. A Halotti Beszéd és Könyörgés (1150 k.), illetve annak latin megfelelője az első teljes terjedelmében fennmaradt magyarországi prédikáció, sajátos alkalomhoz, a temetéshez kötődik. A 12. század vége, 13. század eleje az európai prédikáció történetében alapvető változást hozott. Az egyetemek megjelenésével a sermo (beszéd) egyetemi műfaj lett, s szerkezetét ettől kezdve a skolasztikus szövegmagyarázat technikája határozta meg. Az egyetlen rövid bibliai idézeten nyugvó bonyolult szellemi építmény minden pontját egyházi tekintélyektől vett idézetek támasztották alá, s hogy a hallgatóság el ne aludjék, egy-egy szórakoztatóan tanulságos példa fűszerezte az elvont fejtegetést. Teljes prédikációt nemigen írtak le, inkább csak a beszédek vázát a citátumokkal és a példákkal. A sermonariumok, e vázlatok gyűjteményei voltak a prédikátorok legfőbb segédkönyvei. Egy-egy ilyen kötet egész könyvtárat pótolt. Az új prédikációs stílus meghonosítói a koldulórendek voltak. Az egyetemekbe beépült rendi studium generálékon minden provinciából rendszeresen tanultak növendékek, akik aztán Európa legtávolabbi részeibe magukkal vitték a legújabb prédikációs anyagot. A domonkosok, mint főhivatású prédikátorok (Ordo Praedicatorum) 1221-ben, a ferencesek 1232-ben alapították első rendházaikat nálunk. A 13. század végétől több kiváló sermogyűjtemény jelzi, hogy a domonkosok mekkora súlyt fektettek a hazai prédikátorképzésre. A legkorábbi ferences beszédgyűjteményünk a Gyulafehérvári Sorok néven számontartott nyelvemlék révén vált nevezetessé. A 14. század eleji latin kódex margójára a magyar nyelven prédikáló barát néhány sermo rímes felosztását (divisio) emlékeztetőül lejegyezte. A XV. század második felében a népszerű prédikációgyűjtemények nagyon hamar megtalálták az utat a frissen alakult könyvnyomdákhoz. Temesvári Pelbárt (1440 k. – 1504) és Laskai Osvát (1450 k. – 1511), a két híres obszerváns hitszónok és teológiai tanár prédikációs kötetei ugyancsak a könyvnyomtatás révén váltak ismertté, és hazai viszonylatban egyedülállóan népszerűvé Európában. Pelbárt három kötetes Pomeriuma (Gyümölcsöskert) és Szűz Máriáról szóló Stellariuma (A Boldogságos Szűz Csillagkoronája) 18-20 kiadást ért meg Hagenautól Velencéig. Ezeket használták magyar nyelvű kódexeink fordítói, kompilátorai is.
