A magyar szentek legendái
A magyar szentek legendái
A középkori hitéletben és liturgikus gyakorlatban kezdettől fogva jelentős szerepe volt a szentek tiszteletének. A kultusz fontos tartozéka a legenda (latin ‘olvasandó’), a szent csodákkal teli életrajza, mely az isteni gondviselés mindenhatóságába vetett hitet erősítette, erkölcsi példaképet állított és teológiai tanítások közvetítésére is szolgálhatott. A kereszténység térhódításával nálunk is meghonosodott az egyházban általánosan tisztelt szentek kultusza. A legendákat a papi-szerzetesi zsolozsmában a szentek ünnepein évről évre felolvasták, a hívek felé pedig prédikációk közvetítették a templomok falait beborító freskókkal együtt. A pápaság a spontán kialakult kultuszok helyett igyekezett a szenttényilvánítást a maga hatáskörébe vonni, s egy hivatalos szenttéavatási eljáráshoz kötni. Ez csak a 12. században sikerült végleg. A processzushoz tartozott többek között a szent testének felemelése pápai küldöttek jelenlétében, írásban rögzített tanúkihallgatások, s a szent életrajzának megíratása. 1083-ban az új magyar egyház – László király aktív közreműködésével, hiszen az érdek kölcsönös volt – rendkívüli megerősítést nyert. Egyetlen évben öt hazai szentet avattak. A legjelentősebb István király, az államalapító volt, őt követte fia, Imre herceg, majd a mártírhalált halt Gellért püspök, s két szentéletű remete, Zoerárd (szerzetesi nevén András) és Benedek. Az esemény irodalmi vetülete is igen figyelemre méltó: egy csapásra megszületett a magyarországi hagiografikus irodalom.
