Az Új Symposion körül
Az Új Symposion körül
Az 1964-ben induló Új Symposion körül gyülekező fiatalok – közöttük Tolnai Ottó, Domonkos István, Bányai János, Brasnyó István, Végel László, Fehér Kálmán, Ladik Katalin – érdeklődésüket főként a világirodalomra és a modern délszláv irodalmakra fordították. Első időben szinte mindennel szembefordultak, „ami a jugoszláviai magyarok életében addig kultúrának és művészetnek számított”, s amit – akkor – teljes provincializmusnak véltek. A nyugat-európai, főként avantgárd ösztönzésekre figyelve új értékrendet és új poetikát fogalmaztak. Szimbolikus sejtelmek, szürrealista álomtechnika, dadaista halandzsa szövegek, „elképesztő” szabad asszociációk is kerültek kísérleteikbe. Fellépésük nyomán jelentősen megváltozott a vajdasági magyar irodalom színképe; különösen a lírában. Túlzásaik később halkultak, a magyar irodalom hagyományai iránt is értőbbek lettek, eredményeik az egyetemes magyar irodalomba is beépültek. Az Új Symposion első nemzedékének Tolnai Ottó (1940-) a legtermékenyebb, legtöbb műfajú kísérletezője; versek, esszék, drámák és regények alkotója. Gion Nándor (1941-) is az Új Symposionban indult, az avantgárd sodrásában. Legjelentősebbet azonban a hagyományos formájú regényeiben alkotta (Virágos katona, 1973, Rózsaméz, 1975, Börtönről álmodom mostanában, 1990). Az Új Symposion újabb nemzedékeiből Szombathy Bálint (1950-) és Sziveri János (1954-1990) neve a legismerősebb.
