Tóth Árpád: A HATTYÚ
Folyóra, hol sötét tükörben ragyogott
Özvegyi bánatod roppant királyisága
S a csalfa Simois könnyedtől csobogott -,
Emlékem, járva épp az új Carrousselen.
- A vén Párizs oda! - (hajh, változik a város,
És oly gyorsan, ahogy halandók szíve sem!)
Oszloptörzsek s fejek dirib-darab diszét,
Giz-gazt, kőtömböket, amikre zölden ráforrt
A hínár, limlomot, zavart fényt szerteszét.
S itt láttam egyszer én, egy reggel, amikor
Hűs, fakó ég alatt ébred a Munka, s pállott
Gőzökkel a szemét a csöndes légbe forr,
Szárazt kaparva a hártyás láb fájva járt,
Húzódott a rögön a hószín toll utána,
S egy kiszáradt vizű árok mellett kitárt
Zengtek szivében az otthoni, dús tavak:
"Óh, víz, zokogsz-e még, villám, zuhansz-e zordan?" -
Gyakorta látom őt, bús mítoszt, furcsa vak
Az ember, nézi a gúnyos, zordkék eget,
S görcsös nyakán sovár fejét felnyújtva búsan
Vádakkal illeti a rossz isteneket!
Nincs rezzenés! Kövek, állványok, új falak,
Ódon külvárosok: jelképpé válnak nyomban,
S rám dús emlékeim kősúllyal omlanak.
Nagy hattyúm kél elém, az őrült gesztusok,
Félszegen is dicső száműzetése gyásza,
Az örök, szörnyü vágy! - és rád is gondolok,
Vad Pyrrhus nyúlt ki, hogy rab-állatul vigye,
S ki sírtál az üres sír mellett elomolván,
Helenos asszonya, s jaj, Hektor özvegye!
Ki itt sárban lohol, s elrévülő szeme
Kókuszligetre vár s dús, messzi Áfrikára:
A köd roppant falán hátha átintene -,
Üdvre, soha! soha! kit könnyek kortya vár,
S kit emlejére Bú jó farkasa eresztett!
Kis árvákra, kiket les a virághalál!
Sok vén Emlék telin búgó kürtje rian:
Szigetekre vetett matrózok vad keserve...
Foglyok...vert seregek!... és jaj, még annyian!