Babits Mihály: Ecet-dal
robogva tüskön által, mint kit a nap vakit,
hogy lesz hogy fáj a szúrás, hogy este félsz magadban
és milyen jól esik majd szeretni valakit?
csak lányok gyenge mellét, üdítő hüs szemét,
friss fénybe fürdő fürtét, mely nyilt hajnali sátor
s a testükből szürődött, lelkedbe szürt zenét?
lehetne, visszahínád elejtett perceid,
lenézett zsenge mustod tapadós ajkkal innád:
de ecet lett belőle, hogy elvont szájjal idd.
s emlék-levendulából lett almod ecetágy
borát is ujra forrni erjesztéd és eresztéd
s ó jaj, mi jaj-izű lesz, ha kétszer forr a vágy!
készen már, régi részeg, hogy a vizet papold,
s izetlen nyúgalomnak keverve hüs vizével
hüs szeretet borát idd, szesztelen enyhe bort.
szesztelen nem maradhat kádadban érzelem;
igy válik könnyü könnyed maróvá; étetővé
és cseppjeit sziszegve nyeled szegény… nyelem…
véremnek verse mégis és nékem drága vers,
ki vallod a világnak, hogy még erembe csergő
a régi furcsa taktus s helyettem sirni mersz.