207. sz., szeptember 7. SZÓBELISÉG
207. sz., szeptember 7.
SZÓBELISÉG
SZÓBELISÉG
Nem mondhatjuk, hogy az igazságszolgáltatás tekintetében semmi sem történik. Nem mondhatjuk különösen ma, midőn a büntető kódex életbe lépett, s ami eddig a bírák bölcs belátására volt bízva, írott betűben van rendezve. S mégis minden, ami történik, bizonyos visszásság jellegét hordja magán. Mindig a Jókai gazdag bojárja bukkan ki, kinek vagy a nadrágja volt nagyon szép és nem illett a többi ruhájához, mikor meg már a többi ruha volt új, akkorra ismét a nadrág lett kopott. Egyszóval sohasem lehetett jól öltözve.
Tökéletes képe a magyar jogszolgáltatásnak.
Hiszen elég tevékeny ember a miniszter, nem lehet semmi kifogás ellene, talán éppen az is a baj, hogy szakadatlanul dolgozik, igazgat és foltoz, – de ami újat varr, az olyan rossz matériából van csinálva, hogy nem csoda, ha örök vesződés mellette az élet.
Országszerte évek óta hangzik a panasz a törvényhozás, a kormány és az ügyvédek ellen is, hogy az igazságszolgáltatás lassú, rossz és drága, hangoztatják ezt egyesek és testületek: szakemberek és az ügyvédi kamarák, (köztük a szegedi is) rámutattak már a baj okaira, s megnevezték az egyedüli eszközt is, amellyel valahára rendszeresen és a kor kívánalmainak megfelelő módon lenne rendezhető a törvénykezés.
Ez a csodaeszköz pedig semmi más, mint a szóbeliség, nyilvánosság és a közvetlenség.
Évek óta ezt kiabálja mindenki egész tüdejéből, s hallja is, át is érzi mindenki, csak éppen a miniszter siket örökké. Egy rossz perrendtartási javaslat a másik után születik, de egyetlen egyben sincs figyelembe véve ez általános óhajtás, a szóbeliség és nyilvánosság elve, akár csak úgy is, mint előre vetődő árnyék, nem érezhető ki egyikben sem.
E törekvés kíséretében föl lett hozva az is, hogy a királyi tábla decentralizációja is együtt jár a nyilvánosság behozatalával és különösen azt hangsúlyozta, de önként is értetődik, miszerint a királyi tábla decentralizációját kell hogy a perrendtartás gyökeres átváltoztatása megelőzze, és hogy a decentralizáció már magában föltételezi a szóbeli nyilvános és közvetlen törvénykezési eljárást.
De hát a mi tudós és mondhatnók szobatudós Paulerunknak az tökéletesen mindegy, beszélhet az egész világ, impavidum feriunt ruinae, ő a maga lassú tempójában csinálja félszegen és rendszertelenül jogszolgáltatásunk reformját, a közönséges szellemek azon taktikájával, hogy működése impozánsnak tetsszék, lássék, bármilyen legyen is lényegileg. Az anyag fölött uralkodni nem tud, új meg új anyaggal keverve föl az eddigit, s nem bírva abba összhangzatot, arányokat s következésképp életet hozni, rendezés helyett csak még nagyobb zavart csinál.
– Míg a szóbeliségnek híre-hamva sincs még, addig a királyi tábla decentralizációjára vonatkozólag már megindította az előkészületeket; amint az az ügyvédi kamarákhoz folyó évi június 5-én 16.105. sz. alatt kelt fölhívása mutatja, melyben azokat véleményadásra szólítja a decentralizáció kérdésében.
Csak örülhetünk, hogy a miniszter végre gondol a jogszolgáltatás gyorsítására és javítására, csupán azt nem foghatjuk föl, miért nyúl ennek elérése végett előbb a messzefekvő eszközökhöz, és miért hanyagolja el a közelfekvőket, t. i. a szóbeliséget. Vagy ha már különös passziója van megfordított rendben cselekedni s a leves előtt enni meg a húst, a kezeket dörzsölni előbb a lábfájós embernél, mint a lábakat, legalább mondaná ki, nyugtatna meg, hogy rákerül a szóbeliségre is a sor.
Jobb későn, mint soha, de azért nem hallgathatjuk el, hogy egy kissé nagyon későn történik ez. Tizenkét hosszú év lett elpocsékolva! Mert már 1868-ban, mikor a mostani perrendtartás készült is, kiérezhető volt úgy a szóbeliség hiányának, mint a királyi tábla lassúságának bénító hatása a jogszolgáltatásra, s mindjárt akkor be lehetett volna hozni a jó jogszolgáltatás e két legfőbb biztosítékát, melyek közül most is még csak az egyikre van kilátásunk.
Tizenkét év tapasztalata feküdnék most a hátunk mögött, s izmosítaná a törvénykezést, e beteg testet, melyet a sok experimentálás egészen elgyöngített.
Üdvözöljük az első helyes lépést, s kívánjuk, hogy ne maradjon ennél, mint sok más dolog. Az ügyvédi kamarák is, itt az ideje, szólaljanak föl újólag a szóbeliség mellett, hátha talán meg fognak hallgattatni.
Azért mondom talán, mert nálunk olyan nagyszabású embereknek tartják magukat a miniszter urak (szegény liliputiak), hogy fölötte állanak a nemzetnek mindenben. Angliában nincs eset rá, hogy valami »meg ne történjék, amit a nemzet, a szakkörök ilyen állhatatosan sürgetnek.
Az csak itt történik, hol mindent a saját rizikójára tesz a miniszter, hol nem törődnek a jövővel, csak a pillanat sikereivel, hol álambíció vezeti a kormányzó köröket, s dolgoznak mátul holnapig a majoritás számára és ízlése szerint, amelynek kegyelméből vannak és uralkodnak, s amelynek haragjából kicseppenhetnek, úgy tűnve föl előttünk, mintha magok sem bíznának a jövőben, s mintha magok sem becsülnék önmagukat többre, mint csupán arra, hogy a miniszteri széken ideig-óráig fönn bírják magukat tartani, s munkálkodásuknak a célszerűség és hasznosság mázát kölcsönözni.
Paulerre nem egészen illik ez rá. Ő akar is, tud is dolgozni. S ha az a nagy hibája nem volna, hogy szobatudós, bizalommal néznénk reformjai elé.
Tudákossága rossz útmutató, mert az csak szögletes egyoldalúság, ha a nemzetet nem ösmeri, – amelynek számára hozza a törvényeket.
A kerületi táblák gondolata jó gondolat, – nem azért, mert mi szegediek is kapunk egyet, – ha ugyan nem Trefortot fogunk Paulerben is – hanem azért, mert a kerületi táblák és a szóbeliség kétszeresen gyorsítják és javítják meg a törvénykezést, – mely éppen lassúsága és költséges volta miatt olyan igazságszolgáltatás volt már, – hogy az is [annak is], aki igazságot kapott, sírva nézhettek a szeme közé.
