145. sz., június 25. A »PESTI NAPLÓ«
145. sz., június 25.
A »PESTI NAPLÓ«
A »PESTI NAPLÓ«
Az történt, ami még soha. A veszedelem hozta a szerencsét.
Szeged katasztrófája emlékeztet azokra a halálfej alakú edényekre, amelyekben az életeszencia van.
Igen, kétségtelen már, hogy itt különb város fog lenni az – előbbinél. A szél, mely fölkapja az összekavart port és az asztalos műhelyek forgácspántlikáit, hogy gomolyokban forgassa a levegőben, egy nagy jövőnek tanújeleit ringatja szárnyán, mert az épülő házak anyagából szóródnak be porral és forgáccsal a »hajléktalan város« fiatalodó utcái.
Ami előbb álomból óhajtás lett, ami utóbb óhajtásból ténnyé vált, azon már kételkedni nem lehet. A város épül. Felhők, ha évek múlva erre járnak, a házfödelekre ülhetnek pihenni. Mert ahol kunyhók voltak, házak épülnek helyettük, s magas paloták ott, hol házak voltak.
Ki hitte volna? Senki. S hiszi most mindenki.
Isten a dolgunkat fölvitte. Az ország kényeztetett »betege« lettünk. Olyan jó dolgunk van, hogy szinte kényelmetlen lesz a kórágyból fölkelni.
Annyira kenegették, simogatták a fájó lábunkat, hogy egészen rászoktunk, s odanyújtottuk az egészséges lábunkat is: hadd cirógassák azt is.
S bizony cirógatta az ország, hogy szinte csurog róla az izzadság a nagy részvéttől: áldja meg az isten ezt a jó országot, amely senkinek se különb édesanyja!
Volt egy kis nimbusza a városnak. Azzal lett csinálva a részvét, hogy a részvét segélyt teremtsen.
De a részvét többet tett: megteremtette a segélyt, s azonfölül a kis nimbuszból nagy nimbuszt csinált.
Virágból, ha gyümölcs lesz, a virág elvész: az a sorsa – itt a virág is megmaradt nagyobbnak, szebbnek: az a szerencsénk.
Mindenünk van: Nimbusz, Segítség, Munka. Ez az utóbbi a magunké. Az első kettőt adták, akik talán nem is tartoztak nekünk, a harmadikkal mi tartozunk »magunknak. Minden adósság közt ez a legnagyobb.
Lerójuk. A vér máris egészségesen kezd az erekben lüktetni, s amint föllábadóban beteg szokásaként mindent apróra megbeszélnénk, nem egyszer jutott már eszünkbe a többi közt, hogy tulajdonképp kinek is tartozunk mi leginkább köszönettel, hogy talpra állunk?
Azt mondtuk, hogy az ország részvéte emelt föl.
Igaz, de kinek köszönhetjük akkor azt a részvétet? Mert! sem támad magától, se jó, se rossz. A kolera, mely egyszerre elborítja a levegőt, keletkezik mocsárokból, háborúkból; az illatot, melyet a szél széthordott egy-egy reggelen, olajfaerdőkben szedte.
Erdő adta…. de mit érne ha a szél szét nem hordta volna?
A részvét kútforrása maga Szeged lehetett, a mag tán innen van, – de annak még ki is kellett kelni mindenütt...
Kinek az érdeme ez?
Király szemének könnye lett volna ily termékeny, s ilyen áldással viselős?
Nem, – a királyt már a kész részvét hozta ide. Könnye szánalom volt, kegynek mondták, szava biztatás volt, ígéretnek nevezték, a könny és biztató szó nem volt hiába.
Mert e könny első csöppje lett a jóság kifogyhatatlan forrásának, s mert a biztatást kötelezőnek nézte az ország.
Vagy a nagyhatalmú miniszter, Tisza Kálmán palotájából pattant volna ki a szikra, mely egyszerre átmelegítette, átvillanyozta a szíveket Szeged mellett?
Nem, – mikor Tisza Szegedet fölkarolta, akkor már az egész közérzület nyomása alatt cselekedett.
Melyik szél hordta hát szét az olajfaerdő illatát?
Talán gondoltunk már rá, de még nem volt kimondva hogy: a sajtó.
Mikor március sötét éjjelén megkondult, majd elhalt a vészharangszó Szegeden,…. tovább kongott az, és soká kongott mindenütt,… hol a betűk beszélni tudnak.
A magyar sajtó teremtette a közrészvétet, s a közrészvét hozta le a királyt. Király s a közrészvét, e kettő együtt tette kezdeményezővé a minisztert, engedékennyé a parlamentet. A »hatodik nagyhatalom« nyert meg itt ismét egy nagy háborút. Ülje meg az áldás fegyvereit örökkön örökké!
Leégett Kolozsvár, elpusztult Miskolc, jó magyar város mind a kettő, de a sajtónak más dolga volt akkor, vagy nem látott pusztulásukban nemzeti ügyet veszni, s a két szerencsétlen városért nem történt semmi, mikor azonban Szeged pusztult el, egyszerre fölhangzott a jajszó, néma betűk vitték mindenfelé a zokogást, halott feküdt a ravatalon minden háznál.
Majd a föltámadás trombitája harsant, s meg nem szűnt míg a szívek meg nem nyíltak, és amíg föl nem pattant fölöttük a koporsó födele.
Nem a helyi sajtóról szólok – egyetlen forró csöpp át nem melegíthet egy egész tengert, ha hideg, hanem szólok az összes hazai sajtóról, s különösen arról a lapról, amelynek valamennyi között legtöbbet köszönhet Szeged városa.
Ez a »Pesti Napló«.
Az »Egyetértés« állhat csak meg mellette. Az »Egyetértés« sokat tett Szegedért, sokkal tartozik neki minden szegedi ember, de mégsem annyival, mint a »Pesti Napló«-nak.
A jó »Pesti Napló«, mely egy harmadszázad óta tartja tenyerét a nemzet szívén, mely hol megvénül, hol megifjodik, a jó »Pesti Napló« nem hagyott el bennünket a veszedelemben, betakart nagy lepedőjével s szolgálatunkra bocsátotta azt.
Soha melegebben senkit sem szerettek, soha szavaknak meggyőzőbb ereje nem volt. Melegség sugárzott minden cikkből, mintha érző szívekből volnának összerakva a sorok.
Urváry Lajos- és Kaas Ivoré az érdem: sohasem mulasztottak el egy adott alkalmat sem, hanem fölkerestek minden képzelhető alkalmat.
Tizenegy cikk jelent meg a »Pesti Napló«-ban körülbelül egy év alatt a mi érdekünkben, ott, ahol igazunk volt, mi mellettünk, ott, ahol nem volt igazunk, ott is a mi védelmünkben.
Tegnapelőtt jelent meg a tizenkettedik cikk a szegedi egyetem mellett, melynek eszméje jóformán e lapban keletkezett s ért meg annyira, amennyire van.
Ez alkalmat ragadtuk meg, ha tán későn is, némileg kiemelni azon nagy érdemeket, melyekről mindenki kell hogy tudjon Szegeden, azon nagy érdemeket, amelyeket a magyar sajtó szerzett együtt és egyenkint, de amelynek két legbátrabb, ügyeinkben legéberebb képviselőjét, az »Egyetértést« s különösen a »Pesti Naplót« illeti köszönetünk legnagyobb mértékben.
Ideje lenne, hogy a közgyűlés is tegye meg e tekintetben kötelességét.
Mert ahol a köteles hála sem terem meg, bizony nagyon sivár talaj az.
Sivár talajba pedig ezentúl kinek volna kedve ültetni virágokat?
