szeptember 30. 270. sz.,
szeptember 30.
270. sz.,
270. sz.,
Minden embernek megvan a maga politikája és annak védelmére a maga fegyverei. A két legutóbbi nap eseményei három nagy politikust vetettek felszínre.
Lássuk, melyik nagyobb?
Szent-Lonkay Antal bácsi például azt mondja, hogy aki húsz forintnál (ennyi tudniillik a »Magyar Állam« előfizetési ára) olcsóbb lapot tud adni a publikumnak, az eo ipso vagy bankócsináló, vagy lopja a pénzt…
Tisza Kálmán azon nyargal, hogy aki még többet akar tudni, mint amennyit ő mondott a keleti kérdésben (pedig még eddig nem mondott semmit), az azt kívánja, hogy a kormány terveit feltárja… elárulja, márpedig a kormány képviseli a hazát, ezen elárulás hazaárulás lenne.
Sphinx úr tehát hallgat következetesen, legfelebb ott künn az országházi folyosón ereszti meg fullánkjait azok ellen, akik mély hallgatása megtörésére nógatják.
– Ez a Simonyi báró! Tudjátok, miért haragszik rám a háládatlan! Mert olyan helyre állítottam, ahol azonnal ki kellett mutatnia, mit ért a minimál és maximál vámtarifához.
Nem utolsó ember a maga nemében Mac-Mahon marsall sem. Mintha csak a mi Tiszánknak a szakasztott mása lenne. Alkalmasint együtt tanulták a magas politikát – a lapos furfang és raffinírozottság iskolájában.
Mac-Mahon úr ugyanis nagyon megijedt a Thiers közzétett manifesztumától.
A nagy halott szavának… mely mintha a sírból a néma rögök közül tört volna fel óvón, biztatóan nemzetéhez, több hatása volt, mint amennyit a marsall úr óhajtott…
A tisztelt marsall fogta tehát magát s mesterségesen elterjeszté a nép rétegében, hogy az a Thiers-féle manifesztum apokrif… tiszta, merő koholmány. Persze hisznek neki!
Az emberiség átka az, hogy minden hamis prófétának akad hivője. Hisznek Lonkaynak, Tiszának, Mac-Mahonnak.
Hiszen egyforma nagy ember mind a három; s bajos volna megmondani, kit tiszteljünk közülök jobban? Lonkay már a pápától is kapott levelet, mint ma dicsekedve megjegyzi a tíz forintos lapok elleni polémiájában.
Igen, de Mac-Mahon szinte levelezik a pápával.
Az ám, csakhogy Tisza meg maga a kálvinista pápa.
Eh, mit! döntsék el az utódok, melyik a különb ember.
A Wagner–Perczel-féle párbaj még mindig élénken foglalkoztatja a kedélyeket, s csak most tűnt ki igazán, milyen gavallér vérű nemzet vagyunk, – midőn évek óta argumentálgatva csendesen a párbaj ellen, – most, hogy egy igazán komoly párbaj kerekedik, – a szomorú győztes pártjára állunk, s a szelídnek panaszolt törvény szigorúságából is le szeretnénk könyörögni valamit.
A közvélemény gavallér… a törvényszék is az… enged az előbbi nyomásának (Wagnert ma alighanem szabadlábra helyezik), sőt a miniszterben magában is túlsúlyra kap az atya fölött a gavallér: (maga tesz lépéseket a királynál Wagner megkegyelmeztetése iránt.)
A középkori daliás idők visszfénye volt az… mégegyszer napsugár, – télen.
Csakhogy a napsugár – télen nem találja meg a szokott tárgyakat, amelyeket bearanyozzon, zöld lombot, rétet, csendes idilli patakot, hanem rideg havat és fagyot, sarat; az enged fel előtte.
A civilizáció olyan másforma erkölcsökkel eresztette föl a XIX-ik századot, hogy bizony valljuk meg, kirí belőle a lovagias korszak[nak] – csak a hajdani társadalom keretébe illő – intézménye, és ha sokáig és így portáljuk a párbajt, mint tettük azt a Wagner Lászlóval szemben, akkor egyszer sem mondom, hogy könnyen meg nem érjük, miszerint körülbelül ilyenforma hirdetési táblákba fog megütközhetni szemünk egy napon:
Egy rövid év alatt!
Mint fél megöltem egy embert (ha ugyan a zsidó is ember).
Mint szekundáns… az én felemet ölték meg.
Ezen sikerek felbátorítanak, hogy magamat e téren, mint tökéletesített gentleman ajánljam a n. é. közönség szolgálatára.
Ivánka Oszkár,
első magyar kir. szabadalmazott
ügynöke – a temetkezési egyletnek.
Miután e fennebbi sorok életunt írója biztos tudatában van annak, hogy I. O. úr miattuk provokálni fogja s megölni: lovagiassága azon gyöngéd figyelemre készti, hogy kijelentse, miszerint naponkint 5 és 6 óra közt a szerkesztőségben található.
