16. sz., április 17. FŐVÁROSI FECSEGÉSEK
16. sz., április 17.
FŐVÁROSI FECSEGÉSEK
FŐVÁROSI FECSEGÉSEK
A tavaszi fecskék még nem jöttek meg ide, de azért mégis tavasz van még a fővárosban is. A boulevard-okra elültetett csemete pipaszárakon kedvetlenül kívánkoznak ki a rügyek, a múzeumi könyvtár rokkant raktárnoka, ki a regényt szomjuhozó fiatalságot szokta kivetkőztetni nem hibáiból, hanem csak a téli gehrokkokból, szomorúan néz végig az üres fogasokon, a fa ára egy forinttal lett olcsóbb ölenként a nagy erdőégések dacára is, az Erzsébet-sétányon megjelennek sütkérezni az 1873. év születési statisztikájának numerusai elevenen, mégpedig fegyveres őrizet alatt, mert »több granatéros, mint dada«, minélfogva minden honleány számára akad visszhangzó kebel a téli álmait átszunnyadott s női bájak iránt fogékony cs. kir. hadseregből, kivált mióta a hazai veres nadrágok is helyet kérnek a hódítások mezején. A »korzón« ezer meg ezer ember siet megnézni az öreg Dunát, melynek tájékán sem járt azóta. No, a Duna megvan a régi állapotában, még a Krach sem változtatott rajta. Lassan, méltóságosan hömpölyög, mint az »örök óra«, melynek csak »inasa az idő«. Hogy két új lánchíddal nyergelik meg, s hogy a magyar gőzhajózási társulat lemaradt hátáról, nem törődik vele. A víz érzéketlen elem, s csodálatos, hogy ennek dacára mégis a legérzékenyebb dolgokban, például a poétai zöngeményekben van belőle legtöbb.
Különben ne beszéljünk most a poétai zöngeményekről a »tisztelt ház« vakációja alatt: azokról eleget referálnak sub titulo: »Országházból« a politikai lapok. Ez nem lehet a komoly tárcaíró feladata, ki a fent összerakott adatokból csak a fővárosi tavaszt akarja konstatálni; összehasonlítván azt csodateremtő fantáziájában a falusi ember tavaszával, ki a báránybégés, a megfogyatkozott szénás kazal, a fenekét mutogató szuszék és a lejárt negyedévi prenumeráció édes szimptómáiban veszi észre Szent György napjának közeledését.
Mi, boldog pestiek! kiknek már semmi sem új a nap alatt, csak a – tavasz, kik minden évszaknak csak a kellemes oldalát élvezik, s kik semmit sem képesek már élvezni.
Mikor még csendes faludban laktál valahol az isten háta mögött, milyen ünnep volt számodra a legelső pacsirtaszó (most a pacsirta alatt Pattit érted, kinek éneke 5 o. é. ftodba kerül, amivel otthon egy negyedévre fizetted ki béresedet), mennyi gyönyört okozott, mikor kertedben a legelső ibolya ütötte fel üde fejét! De még ez mind csak kismiska volt azon örömhöz, amit akkor éreztél, ha valami kabátos embert megfoghattál faludba diskurálni egy-két napra. Hogy elpreferáncoztatok garasba egész éjjeleken keresztül, – a plébánost is befonva harmadiknak.
Ez a sok öröm most mind elveszett számodra.
Itt is látod ugyan az ibolyát, de csak az »Auslag« alatt, preferanc-kompániához is könnyen jutsz, hanem »falusi garasod« azóta »arannyá« lett; és a jóképű, tubákpiksziséhez mélyen ragaszkodó papot, meg a fogott vendéget hiába keresnéd. Itt nem te fogod a »vendégeket«, hanem téged fognak meg »gazdának«.
Minden élvezethez könnyen jutsz, habár drágán is: de mert könnyen jutottál, tehát olcsónak nézed.
A napsugarat, vizet, a levegőt, mindent meg kell fizetned, az »alász szolgáját«, a nyájas arcot, még a baráti kézszorítást is.
Hát még a nők szépségét!
Pedig ez is csak festett szépség! De még mennyire festett!
Igaz, hogy a nők mindenütt egyformák, falun és városban. A hiúság velök születik és kíséri a bölcsőtől a koporsóig. Ez az egyetlen kísérőjük, kihez állandóan hűk tudnak lenni.
A hiúságnak pedig ikertestvére a – festék.
Csakhogy falun még a festéknek is poézise van.
A paraszt Zsuzsi csak nagy titokban s szűzies szendeséggel feni be halvány ábrázatát s a patikában is csak nagy pironkodva meri kérni a fürge patikárius segédtől.
»Két garasért adjon... valamit..., két garasért... tudja mit...«
És a fürge patikárius hogyne tudná?
Bezzeg a fővárosi Susette nem sokat teketóriázik vele, s ha szerelme árát rosszul fizeted, egész nyersen rád mordul:
»Hallja az úr! Legalább már azt a festéket fizetné meg, amit a képemről lenyalt.«
Hej, csak jobb falun lakni!
