A kettős arculatú Mecsek
A kettős arculatú Mecsek
A Dunántúli-dombság legmagasabbra kiemelkedő, szigetszerű, központi része. Minden oldalról hozzásimuló dombságok, illetve meredek délnyugati lejtője előtt a Pécsi-síkság veszik körül; utóbbi a Dráva síkságához – tehát már az Alföldhöz – tartozó Feketevíz-síkra alacsonyodik.
A Mecsek felszíne igen változatos. Az újharmadidőszak elején tönkösödött hegységet középső, lealacsonyodó része a Keleti- és a Nyugati-Mecsekre különíti. A jobban tagolt, sugaras lefutású sasbércsorok alkotta Keleti-Mecseket magas hátak jellemzik, középpontjukban az egész hegység legmagasabb csúcsával, a 680 m magas Zengővel. Magmás és vízátnemeresztő üledékes kőzetekben gazdag felszínét a völgyek erősen felszabdalták (Hidasi-, Máré-vári-, Óbányai-völgyek stb.), ezért tájképileg ez a hegység legszebb része. A Nyugati-Mecsekre ezzel szemben terjedelmes, tönkösödött mészkőfennsíkok (pl. a Pécs fölötti, tv-toronnyal „megemelt”, 535 m-es Misina és a 611 m-es Tubes), valamint homokkőből álló bércek jellemzőek. Az 592 m magas Jakabhegy csoportja kipreparált alsó-triász homokkő-formáiról, a Babás szerkövekről híres, amelyben a nép megkövült násznépet lát. A Nyugati-Mecsek karsztfennsíkjain szépen kifejlődött töbrök, víznyelők és barlangok alakultak ki (Abaligeti-cseppkőbarlang, a mánfai Kő-lyuk), és két, mélyre bevágódott szurdokvölgy húzódik, a Mély-völgy és a festői, mésztufagátakkal ékes Melegmányi-völgy. A karsztos mészkőfennsíkok peremein bővizű karsztforrások fakadnak – délen Pécsett a Tettye-forrás, északon Orfűnél a Vízfő-forrás és az időszakos Sárkánykút. A mészkőtérszínekhez simuló miocén agyagos képződményeken csuszamlásos formák alakultak ki. A hegységperemeket 450–470 méteren alsó-miocén hegylábfelszíni, utóbb abrázióval átformált szint, lejjebb, 250–380 méteren több lépcsőben alsó-pannon abráziós szint övezi. A hegység középső, lealacsonyodó részén, Pécs és Komló térségében működtek a legnagyobb szénbányák.
A Mecsek éghajlatára az a legjellemzőbb, hogy hazánkban itt, főként a hegység déli lejtőin és előterében érződnek legjobban a mediterrán klímahatások (rövid tél, korai tavasz és második őszi csapadékmaximum). Az itt mért 2000–2100 órás évi napfénytartam, a magas évi besugárzás, valamint a 9–11 °C évi középhőmérséklet révén egyébként is Magyarország legenyhébb éghajlatú – a tetőket leszámítva mérsékelten meleg-mérsékelten nedves – területei közé tartozik. A csapadék menynyisége az északi oldalakon és a tetőkön a 800 mm-t is meghaladhatja, délen 700 mm körül mozog.
Növényzete a Dél-dunántúli flóravidék számottevő mediterrán és balkáni rokonságot mutató egyik önálló flórajárását alkotja. (Edényes növényfajainak közel 13%-a délies elem.) A déli lejtőkön zonálisan cseres-tölgyesek, extrazonálisan mészkedvelő tölgyesek és szikla-, illetve pusztafüves foltokkal tarkított karsztbokorerdők díszlenek. Magasabb részein zonális gyertyános-tölgyesek és bükkösök foglalnak helyet. Az erdőkben több, hazánkban csak itt élő növényfaj található (majomkosbor [Orchis simia], pünkösdirózsa [Peaonia officinalis ssp. banatica], sziklai üröm [Artemisia alba ssp. saxatilis], olasz müge [Asperula taurina] stb.). A hegység déli lejtőin a római időkig visszavezethető szőlő- és gyümölcs- (köztük szelídgesztenye-) kultúrák díszlenek.
Állatvilága a jugoszláviai Fruska Gorával együtt szintén önálló faunajárást alkot. Túlnyomó részben közép-európai, színezőként balkáni és mediterrán elemekből áll. Ez utóbbiak legtöbbje a csigák, pókok, százlábúak és ikerszelvényesek köréből kerül ki.
Talajtakarója változatos geológiai felépítése és növényzete következtében igen sokarcú. Zonális kifejlődésben a csapadékosabb területeken agyagbemosódásos barna erdőtalajok, a szárazabb térszíneken barnaföldek a leggyakoribbak. Extrazonálisan a homokkőterületeken podzolos erdőtalajok, a mészkőterületeken rendzinák, a vulkáni kőzeteken nyiroktalajok, a meredek sziklás lejtőkön köves váztalajok, az erodált lösszel fedett lejtőkön pedig földes kopárok képződtek.
Hívogató természeti adottságaival a Mecsek és környéke igen régóta lakott terület. Az előkerült régészeti leletek a kőkortól napjainkig folyamatos emberi jelenlétről tanúskodnak, amely éppen ezért maradandó átalakulásokat hozott a tájban. A potenciális növénytakaró helyén kialakított mezőgazdasági kultúrák sajátos arculatán és a településeken kívül az arra járónak főként az ősidők óta jelenlévő kőfejtők, majd az utóbbi két évszázad óta folytatott szén- és a legutóbbi 50 év uránbányászatának sebhelyei tűnnek fel.
