A Déli- és az Északi-Bükk
A Déli- és az Északi-Bükk
A Bükk-fennsík déli tövéhez csatlakozó Déli-Bükk nyugat-keleti kiterjedése a Laskótól a Szinváig 36, az észak-déli 4–13 km. Tengerszint fölötti magassága 300–750 m. A Hór-völgy – Hosszú-völgy – Három-kő alja vonaltól nyugatra – a Délnyugati-Bükkben – főleg nemkarsztos kőzetek, keletre, a Délkeleti-Bükkben inkább mészkövek építik föl, bár ezek túlsúlya ott sem akkora, mint a két fennsíkon.
A Délnyugati-Bükk nemkarsztos kőzeteinek többsége alsó-jura pala, kovapala, továbbá hasonló korú bazalt (diabáz) és gabbró. A palák zsindelyszerűen pikkelyes takarója alól kisebb, szigetszerű felső-triász mészkőfoltok bukkannak felszínre. Formakincsét tekintve alig tér el nemkarsztos középhegységeinktől. Sűrű, mély, többnyire állandó vízfolyású völgyeit elsősorban a Bükkalja felől ide „ékelődő” Tarkányi-medence összpontosítja. Felszínének javát 4–7 km hosszú, északról dél, délkelet, de főleg délnyugat felé futó fővölgyek és ezekkel csaknem párhuzamos fő völgyközi hátak váltakozása jellemzi. A fő völgyközi hátak általános lejtésirányát megszakító tetőket szomszédságukhoz képest ellenállóbb kőzetek hordozzák. Nyugaton, a Las-kó és Berva-patak között ezek a Hevesaranyos-Egercsehi-medence és a Bükkalja középső–felső-miocén összleteiből sasbércszerűen és ferdén kiemelt kovapala, bazalt- és gabbró-tömegek, keletebbre a Délnyugati-Bükk agyagpala- „tengeréből” fölormosodó kovapala- és mészkőbércek. Ez utóbbiak, ahogy többnyire nevük is utal rá, a fennsíki „kövek”-re emlékeztetnek. Rétegfőkön „ördögbarázdált”, 5–50 m magas, többnyire délre néző sziklahomlokzatukkal szinte kiugranak palakörnyékükből (Vörös-, Imó-, Esztáz-kő, Fekete-len, Odor-vár).
Részlet a létrási Szepesi-barlang vízszintes (patakos) ágából
A kistájrész fővölgyeinek többsége és számos oldalvölgyük is átvágni kényszerül ellenállóbb kőzettömegeken, ahol valamennyi szorossá, „vaskapu”-vá szűkül. A bazalt-gabbró áttörések közül leglátványosabb az Eger-patak átöröklött és „lávapárnákkal” szegett szarvaskői szorosa és a balról bele torkolló Gilitka-patak szurdoka (Rocska-völgy). A Berva-, a Mész-, a Gyetra- és a Lök-völgy kisebb-nagyobb felső-triász mészkőfoltokat szel át. A kőfejtés miatt e minden bizonnyal barlangi eredetű szurdokok, szurdokkapuk közül természetes állapotában már csak néhány rövidebb őrződött meg.
Minthogy a Délnyugati-Bükk java – föltolódási vonalak mentén alaposan összerepedezett palatakaró födte – felső-triász mészkövekből áll, egészében terjedelmes rejtett nemönálló karszt, amint ezt a palában induló nádas-bérci Agyagpala-zsomboly is tanúsítja. Részben kihantolt, töbörsoros, vakvölgyes nemönálló karsztot csupán a Berva-Cseres-bérc felső-triász mészkőtömege hordoz.
A már említett kisebb mészkőkibúvásokon leginkább csak ördögszántás-pászták alakulhattak ki. A rajtuk keresztülfutó szorosok oldalában azonban számos rövid, de őslénytani-régészeti leleteiről nevezetes barlang nyílik (Suba-lyuk, Berva-, Lök-völgyi-barlang). Az Odor-vár oldás hornyolta sziklafalai rejtik az idős (günz-mindel jégkorszakközi) kora miatt nevezetes Lakó-barlang romos üregeit és a hasonló korú állatleleteket őrző, 117 m mély, 1234 m hosszú, különleges cseppkőgazdaságú Hajnóczy-barlangot, amely a Bükk 2., az ország 11. legnagyobb barlangja. A Bél-kő nyugat-délnyugati tövében fölszökő langyos-vizű Mónosbéli-vízfő forrásai a hegység legnagyobb édesvízimészkő-fölhalmozódását hozták létre.
Négyes ikertöbör (uvala) a Nagy-mező délkeleti részén
A Délkeleti-Bükköt karsztos és nem-karsztos kőzetpászták váltakozása jellemzi. Ezért, és mert a nemkarsztos térszínekről induló vízfolyások java a mészkőterületek felé tart és „belsején” át hagyja el a hegységet, kihantolt, nyílt vegyes nemönálló karszt jellege sokkal határozottabb, mint a Bükk-fennsíké.
Legnagyobb összefüggő karsztterületét 21 km hosszú, 3–8 km széles középső-triász („répáshutai”) mészkősáv hordozza. Ennek nyugati fele a Répás-hutai-mészkőhátság, amelyet északról és délről egyaránt palasáv fog közre. Az azokról érkező csermelyek és patakok táplálják az egész hegység legnagyobb búvópatakos vakvölgyeinek karsztperemei víznyelőit (Pénz- és Diós-pataki-víznyelő). A hátság bérceinek őslénytanilag legemlítésreméltóbb ürege a Balla-barlang és a Pongor-lyuk.
A mészkősáv keleti fele, a Kis-győr-Tapolcai-mészkőhátság – víznyelőtöbör-soros völgyeivel, függőtöbrös tetőivel, a Lófő-tisztás „töbörmezős” fennlapályával és a Dorongos karsztvápájával – a Bükk-fennsíkot idézi. Attól eltérő arculata csupán a nem-karsztos kőzetszomszédságból érkező vízfolyások mély, sziklaodús szurdokvölgyei mentén van (Csókás-völgy, Tatár-árok). Terjedelmes karsztüregekben viszonylag szegény (Nagy-Kő-mázsai-víznyelőbarlang, Galuzsnya-tetői-zsomboly). Egyetlen nagyobb forrásbarlangja a délkeleti végének tövében nyíló, részben hévizes eredetű Miskolctapolcai-tavasbarlang.
A kis-fennsíki Udvar-kő szakadéktöbrének tömbszelvénye és kialakulása
A terjedelmes répáshuta-kisgyőr-tapolcai karsztvidéken kívül jól oldódó mészkőből álló térszínek húzódnak a nagy-fennsíki Kőhátak déli lábánál (Kőhátalji-barlang, Tölgyes-oromi-zsomboly), délnyugaton, a Hór szurdokától keletre (Kecskés-galyai-barlang) és a Szinva-völgy jobb oldalán, Lillafüredtől Felsőhámorig. Ez utóbbi északi peremén, a beszakadt barlangból kialakult Hámori-szorosba szájadzik a régészeti leleteiről nevezetes Puskaporosi-kőfülke és a Herman Ottó-barlang. A Szinva-völgyön át a Nagy-Fennsíkról a Fehér-kőre áthúzódó, élükre állított, kemény mészkő-rétegbordák indították meg a Szinva tekintélyes lillafüredi édesvízimészkő-dombjának kialakulását, amely Európa egyik legnagyobb, ilyen kőzetben képződött üregrendszerét rejti (Anna- vagy Forrás-barlang).
A Délkeleti-Bükk délnyugati harmadának javát fölépítő, alig karsztosodó világosszürke tűzköves mészkövön meredek, sűrűn törmeléklejtős bércek és mély, sziklás szárazvölgyek váltakoznak. Északkeleten a Lillafüred és Bükkszentlászló környéki nagy, összefüggő középső-triász bazalt-andezit-riolittömegek ugyancsak mély, de tágasabb, többnyire állandó vizű völgyeket, menedékesebb, lekerekítettebb ormú völgyközi hátakat hordoznak.
Az Északi-Bükk nyugati felének javát felső-karbon mészkőlencsés agyagpala-homokkőösszletek építik föl, amelyekhez a Nagy-Fennsík előteréhez közeledve perm időszaki tarkapala, homokkő- és mészkőpászták, majd triász mészkő- és dolomitszalagok, valamint palafoltok csatlakoznak. A Nagy-Fennsík északnyugati tövéből a Bán-völgy felé tartó, párhuzamos mély és viszonylag széles völgyek, mészkőszirtes völgyközi hátaik – bár rövidebbek – a Délnyugati-Bükköt idézik. Keleti felében a felső-karbon–perm üledékek lényegesen ritkábbak, annál nagyobb viszont a triász képződmények változatossága (mészkő, dolomit, porfirit, bazalt, pala).
A Bükkalja hegylábfelszíni háta Cserépfalu és Cserépváralja között; háttérben a Bikk-bérc – Felsőtárkányi – Vár-hegy vonulat (Délnyugati-Bükk)
Fölépítése és kisebb területe következtében az Északi-Bükk karsztjelenségekben szegény. Összképének meghatározásában mészkőtérszínei főleg mint éles szirtek (Éleskővár, Dédesvár, Kisvár, Kapu-bérc, Vásárhely-, Odvas-, Buzgó-kő), földvárszerű ormok (Kelemen széke, Gerenna-vár), lejtőkből kiugró réteglépcsők és ördögbordák vesznek részt. Egyetlen nagyobb mészkőtömege, a Szilas-fő–Kemesnye-hegy (638 m) fennsíkszerű háta néhány töbröt is hordoz.
Kevés barlangja leginkább a Nagy-Fennsík északi tövében, triász mészkőben alakult ki. Az emberi módosítás ellenére a Szalajkát tápláló Szilvási-sziklaüreg az egész hegység legszebb működő forrásbarlangja; a patak korábbi fakadási helye, a tágas Istállós-kői-barlang ősemberleleteiről nevezetes.
Az Északi-Bükk legjellemzőbb karsztjelensége a édesvízimészkő-képződés. A hegység 26 forrásmészkő-lerakódása közül 11 itt található. A Szalajka Fátyol-vízesésének gátsora mellett a Harica-források lépcsői és a Dobrica-kút búboskemence-szerű „darázskő”-kúpjai érdemelnek említést.
