A Bükkalja és a Bükk-hát
A Bükkalja és a Bükk-hát
A Bükk-fennsíkot közrefogó Északi-, illetve Déli-Bükk alacsony-középhegységi tája észak és dél felé egyaránt egy-egy alacsonyhegységi-dombsági magasságú hegylábi tájra, a Bükk-hátra és a Bükkaljára ereszkedik.
A Bükkalja az egész Mátraerdő legnagyobb, legegységesebb hegylábfelszíne, amely a Tarna völgyétől a Hejő és a Szinva völgyéig terjed: nyugat-keleti „szélessége” csaknem 40, észak-déli „hosszúsága” 10–15 km. A Déli-Bükkhöz keskeny, néhol megszakított óharmadidőszaki üledéksávval (felső-eocén mészkő, márga, oligocén agyag, homokos agyag) csatlakozik; déli, Heves-Borsodi-Mezőségre ereszkedő harmada helyenként lösszel födött felső-miocén–alsó-pannon tengeri homokból-agyagból áll. Javát, tehát széles, közbeeső derék-részét az alsó-miocéntól több szakaszban képződött laza vagy többé-kevésbé összesült riolit-riodácit ignimbritek („tűzárkövek”), illetve ezek áthalmozott anyagai építik föl. Az összesült ignimbritek egy része nyugat-keleti irányban pásztás, sávos elrendeződésű.
Míg kőzetfölépítését nyugat-keleti övezetesség, tagoltságát észak-déli irányú völgyek és völgyközi hátak váltakozása jellemzi. Fő völgyei a Déli-Bükkből vagy annak déli tövéből érkeznek. A velük párhuzamosan induló mellékvölgyek a kemény tűz-árkősávok előtt keletre vagy nyugatra kanyarodva a fővölgyek felé fordulni kényszerülnek. Így e sávoktól délre a hegylábfelszín-maradványok, vagyis a völgyközi hátak tagoltsága lényegesen kisebb, mint azok között, illetve tőlük északra. A Délnyugati-Bükkbe benyúló Tarkányi-medence süllyedéke mellett e kemény tűzárkő-sávok völgyösszpontosító hatásának köszönhető a Cserépfalui- és a Kisgyőri-medence kialakulása.
Összesült ignimbrit (tűzárkő) több méteres, oszlopos elválású tornya a cserépváraljai Kő-völgy Felső-szorosában
A völgyközi hátak – az összesült tűzárkősávoknak megfelelően – a hegység belseje felé tekintő, lepusztulás-különbségek hangsúlyozta réteglépcsőket hordoznak. Ezektől délre legföljebb rövidebb széles, lapos lejtőmarás (derázió) véste völgyekkel vagy kurta aszókkal megszakítva, menedékesen ereszkednek dél felé. E széles, néhol suvadásoktól hullámos lejtőjű hátak a Bükkalja legjobb szőlő- és gyümölcstermő térségei.
Az északról délnek tartó fővölgyek az útjukba eső kemény tűzárkősávokat többnyire szűk szurdokokkal kényszerülnek átszelni. Ezek legszebbike a 4–5 m magas, 1–1,5 m átmérőjű, oszlopos elválású riolittűzárkő-hasábokkal szegélyezett cserépváraljai Felső-szoros.
A laza, nem összesült ignimbritekbe vésett mellék- és oldalvölgyek közötti hátak orrainak délies-délnyugatias lejtőin alakultak ki a Bükkalja jellegzetes kaptárkövei.
A Bükk-hát területe lényegesen kisebb. Északnyugaton helyét a Heves-aranyos-Mikófalvai-medence foglalja el, észak felé a Bán-, északkelet, kelet felé – erősen kiszélesedve – a Sajó-völgyre ereszkedik. Felszínét főleg miocén homokos-agyagos-barnaszenes tengeri üledékek hordozzák, a vulkáni kőzetek lényegesen ritkábbak, mint a Bükkalján. Kőzetfőlépítésének megfelelően formakincsét számos helyen jellemzik terjedelmes lejtőcsuszamlások, amelyeknek nyelvei mögött néhol kisebb tavak, rosszlefolyású, mocsaras mélyedések jöttek létre (Nagybarca: Héttó).
