Verseghy Ferenc: 107. Rózsikához. | Verstár - ötven költő összes verse

107. Rózsikához.

Szemtelenűl kacsongatsz

Rózsika! rám, valahol velem öszvetalálkozol. Égni
látom pirúló képedenn

a' dühödő szerelmet.

Oldalamot mindnyájok előtt megszállod enyelgve.
Nyilván dicséred bájoló

termetemet. Szememre

hányod az asszonyokot, kikkel szót váltani láttál.
Megvallod önnkint lángodot,

's hogy tüzemet viszontag

mély aluvásábúl kívántt lobogásra idézhesd,
százféleképen ostromolsz.

Hadd ezeket, Barátném!

hajdani szűzeknek, kik tűköreikbe tekíntvén,
's a' rejthetetlen ránczokot

arczaikonn tenyészni

borzadozó szemmel megsejtvén, ingyen ajánlyák
a' férjfiaknak szíveket,

's a' szaladó legénykét

mérges erőszakkal megölelvén, addig apollyák,
még irgalomra nem fakad.

Szép ifiú korodnak

gáncstalan orczádonn most nyílván gyenge virágja,
serdűlni kezdvén termeted,

's kellemetid hatalmas

fegyvereket nyújtván hódítására nemünknek,
ne űzd el éles síp gyanánt

messzeható daloddal

a' madarat, melly zöld levelű lépfádra repűlend
önnkint, ha veszteg várni tudsz.

A' hajadon leányhoz

csalfa negéd illik. Várd meg, még szíves ajánlást
tesz lábaidnál pásztorod,

's bárha tüzes szerelme

tetszik is, el ne fogadd, még számtalan ostromi által
el nem ragadgya szívedet.

Férgesek a' gyümölcsök;

mellyek az ágaknak gyakrabb rázásai nélkűl
önnkint ölünkbe húllanak.

(1806.)

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?