Vajda János: Második rész
Követem, tisztesség, ha nem esik, mondva:
Majd csak elviselem, amit a sors rám mért;
Áldja isten hozzám való jó voltáért."
Ezzel aztán neki a nagy pusztaságnak.
Égető siványon, süppedő mocsáron
Keresztülbotorkál tizenkét határon.
Fogyatékán ami kevés pénzecskéje.
Sötétek a házak, hanem egy még nyitva;
Ablakai sorban kivilágosítva.
Cimbalomszó, ének hallik az utcára.
Hátha akad itten valami szerencse?
Már csak ő is benéz, hogy búját felejtse.
Durák, ferbli s egyéb játék nagyban járja,
Helybeli s jövevény, sok utas, vásáros;
Mesterember, kalmár, ki vevő, ki áros;
Dióverő babkár, nagyhasu bojárok.
Van itt hajcsár, kinál teli bugyelláris.
Előtte a bankban halom arany már is.
Hát a palack bort ki hozza neki oda?
Áthül a vér benne végig egyszeriben.
Hiszen ez Aranka! Mit csinál ez itten?
Parancsolat szerint kinek-kinek hordja.
Egyik-másik, jaj, hogy csípne egyet rajta!
Neve mindenütt csak: lelkem, eszemadta.
Haj, de mikor úgyis maga előtt látná!
Nem is úgy, mint eddig, egyedül magában:
Valami himpellér ölelő karjában.
Még utóbb, attól tart, valakit megölne.
S azzal is mit érne? - szerelem, szerelem,
Egynek öröm, másnak de nagy veszedelem!
Lába oda volna nőve a pallóba.
Pedig az egész ház fölfelé forg véle...
- No de lám Aranka oda ül melléje.
Elszöktél utánam? no jó, megbocsátom."
És beinti, tolja egy külön kamrába.
Hoz elébe egy jó ital bort kupába.
Ami retyemotya, az övé de minden.
Hogy utolszor voltak együtt, jöttek érte
Kocsival, hogy meghalt fogadós testvére.
Férfi lesz a háznál, legalább nem félnek.
Majd kiadja őt is közeli rokonnak.
Különben mit bánja, akármit is mondnak?
Hányja föl a kártyát, mond neki szerencsét.
"Jaj te golyhó - ugymond -, hisz neked sok jó áll,
Azazhogy csak állna, hogyha ügyes volnál.
S ej, te kópé, egy szép leány is gondol rád."
Csoda-e, ha szegény Ábel feje szédül
Ennyi kedvességtül, ennyi szép beszédtül?
Hogy szerezhetnél sok, - sok pénzt könnyü módon.
Harminc falu árán - nos nem elég drágán? -
Megtanultam én mind, ami fortély kártyán.
Nyernők vissza kártyán, mi azon veszett el!
Könnyü dolog ám az, ha fejedben titka.
Zárat a kulcsával gyerek is kinyitja."
Mi különbség óra és leheletjegybe.*
Rá nem jön magától a legélesebb ész;
De így megmutatva gyerekség az egész...
Alul a kis ujjal szedegetni össze.
És ha elemelték, hogyan tegye rája,
A másik csomót, hogy újra föltalálja.
Alóla a rosszat másnak, észrevétlen.
És a többi, szóval, ami hamisság van,
Megmutatja szemmel látható példában.
Amiket beszélt itt, viszi a terembe,
Öltöztetve előbb úrias ruhába,
Ami elhalt bátyja után maradt rája.
Hosszu ujjaival épen kártyát kever.
Ez a minden hamis kártyások királya.
Sok azért is játszik vele, hogy csodálja.
Hideg, nyugodt, szótlan, talán nincs is vére.
Nyer, veszít, az mindegy; pénz előtte polyva.
Sőt, ha nyer, még olykor mintha boszus volna.
Mint ahogy a kártya e száraz kezekben.
Ábel nézi, nézi, s nem fogy a csodája.
Hátha ő is tudná, hátha megpróbálja?
Vasvilla szemével, nagy füstös nyakával;
De amit ez ember előtte véghez vitt,
Neki nehezebbnek, nagyobb tusnak tetszik.
Már a többi játszik csak becsületszóra.
Gyűrű, drágakő már hatszor is zálogba,
Amíg ő nagylelkű gőggel visszadobja.
Már megint egy dolog, mit ő tenni nem mer?
Úgy van, úgy, bizonnyal... el van ő maradva;
Ez a tapasztalás ejti mély bánatba.
Amit megohajtott, amit irigyelt ő,
Az a rendíthetlen, szemtelen bátorság:
Nem fél, hogy a kártyát szeme közé csapják?
E szót önmagától hallva sem szerette.
Csak azért is meri...! neki is megy majd az.
Még Aranka is igy: "Csak ne légy oly mamlasz!"
Tanulja a fortélyt, mindenféle forgást;
Addig-addig, hogy már semmit sem téveszt ő;
Úgy csinál meg mindent, mint egy szemfényvesztő.
Kezdeni, tudatlan, faragatlan körbe.
Van elég iszákos kefekötő, varga,
Kinek feje nehéz, teli van a marka.
Mintha ujjuk fagytól volna gémberedve.
Ó, szent együgyüség, gyanutlan jámborság!
Legalább a magad lapját ne mutasd hát!
Szedi, ami kis pénzt hozott a vásárrul.
Ezek előtt ugyan mutathatná bátran,
Ami ördögsége az új tudományban.
Pénzüket ily könnyü szerrel szedje össze?
Úgy cselekedjék-e, mint a kapcabetyár,
Ki előtt a gazdag, a szegény mindegy már?
Kinek nyakán öt-hat neveletlen árva,
S nincs egyebe, mint egy borjas tehénkéje ? -
Ilyen gondolatot forgat elméjébe.
Csak egyet, ez elég lenne mostanára...
Csak az első lépés lenne most megtéve!
Társainak ugyis nagy a szerencséje.
Pedig, teringettét, pénze utóbb elfogy.
És a vége az lesz, hogy még kinevetik,
Ez ügyefogyottak, e fajankók... ej mit?!
Akad ottan előkelőbb társasága,
Kiket a pénz fölvet, akiket nem sajnál:
Ha itt a fej, minek kezdje el a talpnál?
Maguk is a zsírtól csakugy tündökölnek.
Utazó kalmárok, ravasz lócsiszárok,
A lovat két áron adják a császárnak.
Egy kis köpölyözés még talán használ is.
Hát közéjük ül, csak azért is, hogy lássa,
Lesz-e itt is vajjon, és mi kifogása?
Az való; csak hogy mi, az megfoghatatlan.
Eleinte nyer, de megfordul a kerék.
Meleg van, de arcán hideg a verejték.
Kellene segítség a tanult fortélytul!
Most, hogy a szerencse amoda csapott át,
Kellene csinálni ügyesen a "voltát".
Ügyesen a semmit csusztatná alóla.
Elibe időnként jó piros bort tesznek;
Huzogatja buzgón belőle a "mersz"-et.
Aranka is oda áll elébe s nézi,
Éspedig oly furcsán... ki se találhatja,
Voltakép most róla mi a gondolatja?
Csintalan vonagló ajkait harapja,
Mint az olyan, aki attól fél, hogy egybe
- Ki nem állja tovább - elfakad nevetve...
Szégyene füröszti melegbe pogányul.
Látja maga magát szörnyü ügyetlennek.
Képzeli, most rajta mások hogy nevetnek...
Nem telik hamisság tőle egyetlen egy!
Nem sül el a fortély, hasztalan tanulta.
Neki ugyan nehéz ez a könnyü munka!
Hogy mehetne innen ki a levegőre;
Ki a levegőre, a világ végére,
Ahol innen senki nehogy utolérje!
Azt a cudar kártyát jól oda suhintja,
Hogy csak ugy repül szét, maga meg kitámolyg.
Nem való ez neki, üsse meg a tályog!
Ez a tartózkodást már tovább nem állja.
Olyan nagy a kedve, rakoncátlan, pajzán,
Úgy nevet, hogy könnye csordul a két arcán.
De belátja, van mit nevetni a dolgon.
A nyájas köszöntés ott reked a torkán,
S útnak ered megint hirtelen, mogorván,
De a nagy nevetés még erőt vesz rajta.
Csak mikor belőle lassanként ocsudik,
Lót-fut erre-arra, cselédeket lódít,
Megvigasztalódik mégis, abba bízva,
Ha a csaplárnénak nem lesz, kit szalasszon,
Majd fölkeresteti a - hercegkisasszony.