Vajda János: Első rész
(Hogy is történhetnék ilyen mostanában?
Mostanában, ebben a hitlen világban!)
Volt egy szép herceglány Hortobágyországban.
Szép leány volt mindig, van ma is akarhány.
Hanem ez az egy még nagyon jó is volt ám;
Szép is, jó is, hozzá gazdag is... hát aztán,
Követei hozzá sok úri kérőnek.
Kinek hét, kinek több águ is címerje;
Más ugyan az ilyet kérni hogy is merje?
Kérő a kisasszonyt annyira untatta,
Jöhetett akár egy királyfi miatta,
Senki fiának ő magát nem mutatta.
E sok cifra úrnak mind hamis a lelke.
Nagy a kevélysége, kicsi hozzá telke,
Bor mellett a kockán mert elvesztegette.
Szelekótya esze, szíve változékony.
Ez már csinos alak, amaz nagyon is szép.
De azután vége, belül nincs is egyéb.
Haj, de hogy kivillog szemébül a zsarnok!
Annak láng az esze, istene dicsőség,
De csak szolgálója lenne a feleség.
Férfiakban ugyan hogyne válogatna?
Gyönge az ő szíve, erős a szerelme;
Ember legyen, aki őt megérdemelje.
Suhogó selyembe, bársonyos szobába;
Fuvalkodva feszbe, aranyos csattokba,
Mint egy kevély pulyka, szárnyával kattogva?
Akivel én essem örök szerelembe?
Olyan igaz ember, minőre én vágyom,
Ha van is, nem sok van ezen a világon."
Hol kék semmiségbe tünedez a távol,
Ábrándos fejében gondolata támad:
Kedve szerint férjet keres ő magának.
Teljesül szeszélye, alighogy kimondja.
Miről a szegények csak úgy álmodoznak,
Meghozza a való a dúsgazdagoknak.
Minőt ő szeretne, egy oly férfi-képet.
Elmegy azt keresni a világ végére,
Hogy ha föltalálja, az lesz az ő férje.
Így megy ő el messze, ki a nagy világba.
Nagy csapat libát vesz, hajtja a határra.
Majd egyik vásárról a másik vásárra.
Összecsapta kezét: jaj! hisz így ő még szebb!
Ez pedig baj lenne. Mit esetlenkednék.
Aki neki nem köll, mindenféle szerdék?
Termete bűbája ottan legsugárzóbb.
Ha csak szédítő volt hosszu ruhaaljban,
Borzasan, mezitláb már kiállhatatlan!
Ahol a libáit pihenteti épen,
Foltot varrogatna a rongyos ruhára
Ottan akad ám egy szép juhászbojtárra.
Isten jó nap! - egybe szóba ered véle.
Kérdi, hova való? hogy ki a szüléje?
Mintha sejtené, hogy olyan magaféle.
Hátha ez se olyan igazi pórleány.
Hátha őt is aranybölcsőben ringatták -
Csakhogy az övét is elverték az apák?
Midőn sok derék úr volt menekülőben.
A hazának szolgált, a királynak vétett;
Rá is ki volt mondva a halálitélet.
Maradt volna rája, elvette a fiskus,
Mikor iskoláit már félig kijárta,
Ez a veszedelem akkor szakadt rája.
Öltözött parasztnak, szegődött bojtárnak.
Ez a szép cseléd is hát ha úri fajta?
Mintha ilyen tempó látszanék is rajta.
Nyoma szokott lenni ásó-kapanyélnek.
Ezé pedig olyan üde, mint a harmat.
Kicsi finom lába fehér, mint a vert hab.
Csakhogy nem való ez a szegény embernek!
Gondolja magában, keservest sohajtva,
De oly hangosan, hogy a lány is hallhatta.
Nekem a szegénység legnagyobb utálat.
Úgy vagyok nevelve fényes úri módban;
Nem én vagyok oka, hogy ide jutottam.
Mire ép felnőttem, minden semmivé lett.
Úgy biz én, bevallom, magamba föltettem
Gazdag ember legyen, aki elvesz engem."
A szíve tájáig majd befagy a vére,
De meg-meg csak annál nagyobb lángra lobban;
Hideg szél a tüzet neveli még jobban.
Szegénysége most fájt először, de nagyon.
Mostanáig a pénz őelőtte semmi.
Úgy, de hát hogy ezt is lehet rajta venni?!
Kinek üzengetnek úri asszonyságok;
Ő, a vidék legszebb, leghíresb legénye,
Egy parasztlánytól így kifizetve... ejnye -
Gőgre gőggel, gúnnyal feleljen-e vagy mi?
Menne, haj de mégis csak maradna inkább.
Forog vele, hát csak forogjon a világ!
Láthatlan fonálból szőtt bűvös hurokba?
Legjobb volna tán itt maradni örökre,
E helyen meghalni kínba vagy gyönyörbe?!
A legénynek arcán, még inkább vidám volt.
Leolvasta ő jól, ott hány óra vagyon?
Nem mutatta bár, de örült neki nagyon.
Hej, szerelmes vagy te, szemeidből látom.
No de hát, azt mondják, nem oly nagy baj ám a,
Annak, aki se nem buta, se nem gyáva.
Kinek földben, kinek pénzben, milliókban,
Ugyan hogy szerezték! Tán bizony kapával?
Többnyire egy merész tettel, bátorsággal."
Mondaná más bárki - gyáva-e, már mint én?
Mondd, mit tegyek érted? megvivok magával
Bár a pokolbéli ördögök hadával!"
Hanem hát ez azért mégis csak szóbeszéd.
Valahány, tudom én, mind ilyen a férfi;
Csak legyen, ki higyje, ej de tud igérni.
De siet is árát előre kivenni.
Miért is ne tenné? ha akad bolondra,
Aki mindent elhisz; ez a világ sorja..."
Noha pedig ugyan majd elvette eszét,
Ami tüzesebben ragyogott feléje:
Két fekete szemnek bódító igéje.
Majd elüti a hő, majd megintlen fázik.
De bárhonnan kezdi, mindig egy a vége;
Nincs, aminek ő ne állana elébe.
Így ő - aki még e teremtett világon
Nem akadtam eddig halandó emberre,
Aki amikor kell, nálam többet merne?"
Látod a fenyéren azt a keresztutat?
Tulnan azt a tanyát, fala kékre festve;
Jöjj el oda hozzám holdvilágos este."
Nem találkozója szerelmes pároknak.
De azért csak elmegy, mivel megigérte,
Akár a mélységes pokol fenekére.
De hogy alkonyodott, a leány már leste.
Fénylik a hold, de az ő szépsége lángol.
Csak úgy dagadozik ki a szűk ruhából.
De a lány egészen el volt keseredve:
"Mit ér ez az élet, ily nyomoruságba?
Csak baj a szegénynek szép fiatalsága!
Város a szerencse széles országútja.
Ami itt egy év, ott annyit ér egy óra.
Sorsunk ottan egybe fordulhatna jóra."
Abban a kék házban egy vén számadónál.
Hogy az milyen gazdag, nem hiába fösvény.
"No de az sem jó ám, melyen jár, az ösvény.
Amije van, nagyrészt úgy volna rabolva,
Vagy ha nem, hát rablók hült helyén találva,
Akiket megöltek, vagy elfogtak nála.
Mert elolthatatlan bor után a szomja.
Boriszáknak fösvényt valaha ki látott?
Ebbe látom én a tanubizonyságot.
Ha valami törik, fizeti a cseléd.
Egyszer a padláson, a szarufán lógva
Leli és levágja, megmenti egy szolga.
Nem lehuzza neki járandóságából?
Az öngyilkosság - mert ily rossz lábon áll a
Lelkismeretével - szinte szokás nála.
Az egészet végre sohasem hajthatja.
És örökké retteg, hogy ha nem egyébtől,
Félti a sok pénzét jótól, rossz embertől.
Ha meg nem bolondul, az lesz még a csoda.
Ami gunyáját ő maga tisztogatja,
Végig ezres annak belső foglalatja.
Hogy is mondjam már no... untalan engem les,
Egyszer az ajtót is rám zárta, - de jobban
Ki örült meg aztán, hogy kibocsájtottam?"
Elárulta vele, hogy mily úri fajta.
Mennyi kellem ebbe a nagy durvaságba!
Ábel ahogy látta, szinte megkivánta.
Hogy csak egyszer is még csinálja meg érte.
Akkor aztán addig incselgett, oly csínyt tett,
Hogy a puha kis kéz reá is legyintett...
Egyszer ím előttük egy kis kunyhóféle;
A vén számadónak szőlleje, borháza;
A beszakadt tetőn ő maga, elázva.
Most vele elbánni gyerekjáték volna.
Az egész tájon, mit a hold bevilágít,
Nincs egy árva lélek, senki meg nem lát itt.
"De hát hogyne volna, mikor van?" Azonba,
Hogy így szól Aranka, hamar egyet fordul,
És egy könnyü flintát vesz ki az árokbul.
Teli van ilyennel lenn a pincetorok.
Ezt az ő számára ő ide rejtette.
"Kezebelinek jó ez hazamenetbe."
Okos ember mégis érthetett belőle.
Hát ez olyan nagy sor? ha csak ez a baja,
Meglövi ő, hogy a puskaszót se hallja.
Hazament a leány, többi az ő dolga.
Hej de furfangos, tán ördöngös egy lélek!
Baj, ha esze is van a fehér cselédnek?
A becsület nem sok, ha szegény az ember.
Hát ez is hol szerzett annyit, e vén róka?
A tolvajt rabolta, a rablót meglopta.
"Ha én meg nem teszem, megteszi, tudom, más."
Nincs semerre senki, az egész környékbe.
Oda hamar neki egyet, aztán vége.
Halántéka iránt legyen a cső legye.
Gyönge szél kalapját lebbenti fölötte,
Jobban oda láthat... csakhogy, a mennykőbe,
Mint a viasz álarc (tán az is?) oly sárga.
Ilyen csunya képet halotton se látott;
S mintha a föld alatt csörgetnének láncot...
A hatalmas legény remeg, mint egy asszony!
Mi az ördög lelte? Ki nem találhatta.
Soha gyöngeség igy erőt nem vett rajta.
Hát biz akkor venni kell a patikába.
Túl amott a dülőn sötétlik egy csárda:
Már oda kell menni, nem marad más hátra.
Fölveri a házat. "Bort ide, sokat, jót!"
Jónak ugyan hitvány, soknak talán elébb
Beválik, de fél, hogy ebből soh' se elég.
Hányaveti legény, betyár akármennyi!
Valójában pedig dühös önmagára;
Néha üt is egyet saját homlokára.
Várja, várja, kedve mikor csucsorodik.
Ej mit üveg, pohár! Bort neki hordóba!
Úgy iszik belőle, a csinjánál fogva.
Van az ökörnek is; nagyra lehetsz vele.
De mit ér, ha nincsen esze, bátorsága?
Volna csak, bezzeg majd nem fognák igába."
Igaz volna, hogy ő ügyefogyott, gyáva?
No ha az volt eddig, ezutánra vége.
Érzi immár, elmult ez a gyöngesége.
A világba, mitől ő most megijedne?
Fizet és megindul; hát ím ahogy ott van,
Ami nem szokása, szive nagyot dobban.
Hát a lába remeg... no talán a bortul?
Ej mit a láb! Úgyse ott a dolog nyitja;
Fődolog a szív, azt neki csikorítja.
Kis tücsöknek hangja rezg a holdsugáron.
Hej a kerek földön mennyi boldogság van
Ebben az órában, mennyezetes ágyban!
Mostan harmatozza rá az örömkönnyet.
Hej ha életében ő is, bár csak egyszer,
Lehetne oly nagyon, nagyon boldog ember!
Gondol Arankának ölelő karjára;
Parázs-ajakára, darázs-derekára...
Övének kell lenni, bármi legyen ára.
Hátha úgy van, akkor ugyan mire vár még?
Hirtelen a puskát kapja a képéhez;
De a homlokán meg most valamit érez.
Ejnye biz így a célt eltéveszthetné még.
Háromszor is végigtörli az ingujjba.
Mi a mennykő, hogy ez ilyen nehéz munka?
Lik iránt van a vad, egészen jól látja.
No most még csak egy kis nyomás a ravaszra,
S meg se rugja magát az a vén orgazda.
Ő egyszerre gazdag, boldog ember; - az ám,
Csakhogy megint egy kis baj van; mert most meg hát
A mutatóujj megbicsakolja magát.
Egy csomóba egybegyülve volna amott:
Józan esze, egész lelkiismerete;
Az az ujj egészen meg van merevedve.
Jó szorosan, hogy a vége ne mozogna.
De csak mozog biz az, hogy csak úgy kóvályog;
Szemére is mintha ereszkednék hályog.
Nem lehet ez másként, meg van babonázva.
Már nemcsak a lába, a keze is reszket.
Soha ily csodát! - ki magyarázza ezt meg?
Vagy a feje dagad ki a kalapjábul?
Az urat dicsérje mind a jó-tét lélek!
Hajaszála mint a sínszeg áll az égnek...
Mintha oda volna fagyva, gémberedve.-
Menne is már, de csak áll ott, mint a bálvány;
Csak a szeme forog, ugyan mire vár mán?
Mintha lába volna gyökerezve oda,
Nyelné is el hát már inkább őt egészen,
Emberek láttára meg ne ölné szégyen.
A nagyobb ijedség végre megmozgatja.
Legeslegelőbb is azt a puskát dobja,
Honnan elővette, a sűrü bozótba.
Veszi a kezébe, vele egy nagyot vág.
Nekihuzódozik, könnyebb teste-lelke;
Mintha nehéz, gonosz álomból ébredne.
Az igaz, hogy szörnyen be is volt rugódva.
De hát hogy lehet most így kijózanodva,
Oly egyszerre? ez a furcsa a dologba.
Az a nagyobb mámor hej ha visszafordul!
Pedig a biz úgy lesz, nem is nagysokára,
A legelső piros hajnal hasadtára.
Nem mer ő már nézni Aranka szemébe,
Jobb ha elmegy innen, hogy soha ne lássa,
Meg ne ölje gúnyos szeme ragyogása.
Félvigan, félbúsan fekszik a jászolba.
Álmodik, az igaz, nagy szomoruságról;
No de csak hogy mégsem az - akasztófáról.