Vajda János: A városligetben
S az ég derült, a nap ragyog,
Oly szépnek látom a világot!
Oly boldog, oly vidám vagyok.
A gyermek anyja kebelén,
Sebzett vad a tó gyógyvizében:
Magamat itt úgy érzem én.
Füpamlagomra heverek.
Olyan vagyok -és voltaképen
Ki boldogabb?), mint a gyerek.
És szinte nem fogy a csodám:
Hogy is láthattam oly sötétnek?
S magamba gondolom, no lám,
A földi sors mértéke jó.
Bár neked itten semmid sincsen
Mindabból, ami elmuló;
Nincs egy arasznyi földdarab:
A mindenség közbirtokában
Mégis te vagy leggazdagabb.
Hogy amivel bírsz, mennyit ér?
A telekkönyv itt szíveinkben;
A fő, hogy abba mennyi tér?
Ha ronda, sáros a szine?
Mit ér a vaknak a színpompa,
Süketnek összhang, dal, zene?
Ha tied az egész világ?
Téged, felséges szép természet,
Oly dicsőnek, mint én, ki lát?
Te örömest nézed magad.
Gyönyörködöl, hogy olyan épen,
Oly hűn, amint vagy, visszaad.
Hogy mért nevelted fiadat
Olyan hasonlatosnak hozzád,
Oly nyílt, igaznak, mint magad.
Volt e miatt sok, sok bajom.
De megvan érte, látom, érzem,
A mérhetetlen jutalom.
Élünk, találjuk örömünk.
Ismerjük egymást; fény s homályban
Találkozunk, ölelkezünk.
Megannyi gyémánt harmatod.
Aranyhajával itt szivemben
Fürdik, szűz meztelen, napod!
Szemérmes kebled fölnyitod;
Elrejtett bájaid föltárod,
Nincs köztünk semmi fesz, titok.
Az én királyi palotám;
E mennyezetes mohos csertő
Trón, bölcső, páholy, nyoszolyám.
Fényével a meleg sugár,
Köszöngető lomb néma jellel,
Édes-bús dallal a madár;
Pillangó játszi röptiben,
A szél, mely fürteim közt játszik,
Csókjaiban beszél velem.
Vándor-szinész felhőivel,
Az üstökös lovar pályája
Tündéri színműt játsznak el...
Ketten, magunkban, egyedül;
Vigyázva, hogy ne lásson senki,
És a mulatság sikerül.
Én rendesen korán megyek;
Mikor még nincs megfertőztetve;
Nem járnak ott még - emberek...