Tompa Mihály: ALANT ÉS FENT.
Ha az eget szemlélheted?
Lent: sok vészes, csalóka, dőre
Jelenség bántja érzeted.
Verejtékén táplál penészt;
Keblében undok nyűveket költ
S szinén mérges gyomot tenyészt.
Remélve: szived zaklatod! -
Futó gyönyör gyötrelmeket szűl,
A szerelem kárhozatot.
Kábán szédelgnek a fejek;
Mily kárvágy! mit elédbe dob más:
Hurok s a kő elejtenek.
Bármint utáld, bármint kerűld. -
Magánál lentebb nézve becslend
Az alacsony s elveteműlt.
Ki ügyesen ámít vala,
S a szentnek, - jót, erényt ki szomjaz -
Maró ecet vég-itala.
Ha za eget szemlélheted?
Szorosság fent nem fogja tőrbe
Látásod és eszméleted!
Feletted a nyílt végtelen,
S hol a határt nincs, ami jegyzi:
A tiszta, könnyü, kék elem.
Melynek rózsái közt aludt.
Ott lángol a nap, s a szivárvány
Épít magas, szines kaput.
Oda száll anyja kelyhibűl,
S kit a lég finom árja ringat:
A víg madár ott zeng s repűl.
Nem érni földi szárnyakon:
Remény s hit, szép találgatásban,
Jár a nem ösmert tájakon.
Repűlni gát nélkül lehet:
Dicsőségét, titkát ohajtva,
Oda lehellem lelkemet!