Tompa Mihály: VÉGPANASZ.
Felém mosolygó élet ah mi szép!
Halvány arcomhoz langy sugár simul,
Tántorgó lábam nyilt virágra lép.
S itt állok én ... miként kinyilt virág-
Bokorban a mult évi száraz ág!
Föltámadása dallos ünnepén;
Ne kérdjétek: mért szenved e kebel,
Sötét bánatba mért öltöztem én?
Ki sír-virágot öntöz könnyivel:
Ünnepnapon is barna gyászt visel!
Élő-halottat gyászol életem;
Bús messzeség a gyászos temető,
Kitárt karommal el nem érhetem.
S a sírhoz vándorolnom nem szabad,
Távol kesergem szép halottamat!
Mégis szememben árva köny ragyog;
Kezet szorít velem sok jó barát,
S érzelmöknek választ nem adhatok;
Bús fűz levék kiszáradt útfelen,
S vágyam nem függ többé az életen!
Vesztésiben is még erős vala;
Mig a jövőbe nyájasb képet szőtt
Tündér reménynek színes fonala.
Egy év alatt kihalt ez is ... hiszen
Egy év alatt tavaszból tél leszen!
Hány puszta éjet átimádkozám!
De azt hallád csak, kínom istene,
Midőn fásultan éltem átkozám!
Mindegy! ... nincs többé mit veszítenem,
Ostor vagy áldás egybecsű nekem!
Megőszültek az ifju napjai ...!
Keblén nem él többé lángérzelem,
S fagyosak - mint halálé - csókjai.
Ha megtört a szív nagy küzdelmiben:
Élvezni, kért üdvét is képtelen.
Tudjátok: a tavasz ha elvirul:
Nem kell vihar, a megsárgult liget
Fonnyadt levele úgyis földre hull.
Kacagtátok keblem szent érzetét,
Hagyjátok a kín árva gyermekét!