Madách Imre: Mária testvérem emlékezete
Balsors s szerencse közt az életen.
S midőn a síron állt meg csillaga,
A sírba is követted őt hiven.
Férj, nő és gyermek, s a védett haza,
Mért vágynátok még élni, véletek
Van mind, mi néktek itt kedves vala?
Még lelketekben, óh kínos nagyon,
Hogy a nép, melyért férjed harcra szállt,
Melyért vivott, az gyilkolt agyon.
Ha vértanuság koszorúja vár,
Nem kín megbukni, hogyha a csapást
Vad ellen méri s az fejünkre száll.
Míg az igazság százszor megbukott;
Ki fogja mégis a vérzők közűl
Irigyleni a győztes zsarnokot ?
Szivünk legjobb véréből áldozánk,
Orgyilkot nyerni hálaszó helyett,
Ez, ez hozhat kétségbesést reánk.
Zord éltetekben a vezérfonal,
Azért türétek s a sír küszöbén
Szakadt az el, hagyott vigasztalan.
Miért szenvedtetek oly hősien,
Ott láttátok, hogy aki még csatáz
A nép javáért, milyen esztelen.
Nép bölcsejére, sorsa szolgaság,
Az egyesért van csak teremtve is,
Ki önhittel görbedt nyakára hág.
Csak az egyes értékét növelik,
Magokban mit sem számoló jelek,
Miket összadnak vagy letörülik.
Csak egy-kettő van milliók helyett.
De még nehezb embernek lenni, hogy
Ne szállja meg lelkünk népgyűlölet.
S ne bánjátok meg csalódástokat,
Oly sok nemes kebelnek véletek
Osztályrészűl ez átkos sors maradt.
Csalódástok hozzá közelebb vitt.
S a nép hadd tűrjön, hogyha oly silány,
Sorsát szenvedni hagytátok csak itt.
Ha emberré lesz, gondolkodni fog,
Lengetni zászlóit szellemetek
Lejő megint, s ti megbocsájtotok.