Kazinczy Ferenc: ZRÍNYI.
Jele, hogy ő és Venus nem ellenkeznek.
Életemet én is Marsnak dedicáltam,
De, nem tagadhatom, Venust is szolgáltam,
Jó hazámért, |
Júliámért, |
Sok nagy bajt próbáltam, |
Vitézül kiálltam. |
Hiában, kiálték; úgy akarta isten! |
Peneus leánya öltözött törzsökben,
Mert kegyetlenségért isten is kegyetlen.
Jaj, szerelmes violám, óvjad magadat |
Ne szakaszsza szederjin arany hajadat;
Állítsd meg, állítsd meg, kérlek, futásodat.
A Dráva partjai meghallák keservem', |
Meddig futsz, kiáltám, te én szerelmesem!
Megállasz-e, térded' hogy ölelhessem? (Echo) Nem.
Mint ama könnyű köd a forgó szél előtt, |
Mint hideg hóharmat nap melege előtt,
Mint fürj karvaly előtt, mint árnyék nap előtt.
Szerelmem eránt így sülyedvén kétségben, |
Rettenetös szablyámat vevém kezemben
S fölléptem vitéz Marsnak hős seregében.
Igazabb isten ez; megadta a szép bért, |
S csatában magamat kitettem ötvenért;
Ez szerze nekem fényt s el nem halható hírt.
Pécs s az eszéki híd, ha szólhatna, szólna, |
Rosszabbúl lett volna a pogány eb dolga,
S mondaná irígység: «Ez nem volt rossz szolga.»
A lengyel koronát ámbár fölvehettem, |
Félelem s kevélység nélkül megvetettem;
Elég vala nekem hogy megérdemeltem.
Még egy isten nyújtá nékem adományát, |
Följebb böcsűlöm én annak szép csarnokját,
Mint, mellyet hord nyakam, Spanyol' aranygyapját.
Aeneidost Maro írta tíz tél alatt, |
Nem hasonlítom én Marohoz magamat.
De én professióm versnél vár nagyobbat.
A kit írtam, írtam csupa múlatságért, |
Irtam a mint tudtam. Ha gúnyolsz munkámért,
Tökéletösségre, gondold, hány dologért.
Én soha munkámat meg nem corrigáltam, |
Néhol fabulákkal azt fel is czifráltam;
Követni Homerust ebben is próbáltam.
Idegen szók vagynak keverve versemben, |
Szegény a magyar nyelv, ezt vöttem eszemben.
Irj, és velem lészesz egyes értelemben.
Magyar, még egy munka marad reád tőlünk; |
Kiholt a jámborság és az hűség bennünk.
Szeresd hazád, s fölkél ismég. Isten velünk.