Kazinczy Ferenc: GIBÁRT ÉS IRMA.
GIBÁRT ÉS IRMA.
Hah, mi zörren itt a hűs ligetben?
Hah, ki dall a bérczek csermelyénél?
Irma jár az hajnal bíborában;
Feljavult anyjának tép virágot,
És hogy ismét bírja, vígad, örvend.
Oh ne vígadj, lyányka, reggelednek!
Jő egy másik; az reád borút hoz!
Hah, ki dall a bérczek csermelyénél?
Irma jár az hajnal bíborában;
Feljavult anyjának tép virágot,
És hogy ismét bírja, vígad, örvend.
Oh ne vígadj, lyányka, reggelednek!
Jő egy másik; az reád borút hoz!
| A liget mélyéből, délczeg ménen, |
A mezők leánya ritka díszeit.
Én Gibárt vagyok, mond; hadd itt nyájad';
Jer kevély lakomba, melly amott száz
Városimra pillant szirt fokáról;
S bírd, e büszke várral, e vidékkel
Együtt, lángoló szívét urának.
| Irma reng. Az ifju vad tüzével |
Csókkal hinti bé pirosló arczát,
És a klárizst-szégyenítő ajkat.
S most a küzdő lyányt, könyörgve félig,
Félig kényszerítve, lóra vészi,
S nyargal tündérvára szirtfokához.
| Nyílik a kapu, s a mén nyerítve |
Jő a várnagy, jőnek a cselédek
Nagy csoportban, s hódulnak urokhoz;
És az úrné másatlan kecséhez,
Mely pillantatából s kedves arczán,
Elbájolva mindent, átsugárol.
| Csókokban s hevült ölelkezés közt |
Kárpitos termébe lép hölgyével.
A menny boltozatján örvendezve
Csillagok tündöklenek le rájok,
S az irígy hold sápadtan lövelli
Ablakin keresztűl kémsugárit.
Mért nem én illy boldog! ezt sohajtja,
S felhők közzé rejti könnyes arczát.
| Új örömre szólít, édes Irma, |
És te még is - s mely hálátlanság ez! -
Titkon könnyekkel füröszted arczod'
S visszavágysz az elhagyott hegyekre.
Oh, Gibártnak fel ne verd gyanúját!
Mint hevében lángol mostan érted,
Úgy fog majd lobogni vad dühében.
| Jő Gibárt, és a szomszéd szobából |
Megdöbbenve nyitja rá az ajtót;
Ah, szemét még nedvesen találja,
S szerelem s vad bosszu küzd keblében.
Tudni vágy, e könnyek kit siratnak,
Mely kedvest kiáltnak e fohászok.
S minthogy Irma kérdésére hallgat,
S sírva dől térdéhez: - Hah, hitetlen!
Így kiált; s te másért égsz? - s elhagyja.
| Űzve vagynak tőle szolgalyányai, |
Sem levél, se hír ne érkezhessék.
És ezentúl a rab Irma mellett
Egy megbízott néma törpe szolgál,
Méltó híve félig-jó urának.
S vad Gibárt, s te bánthatd, a kíért égsz?
Győz a tiszta minden hóhérláson;
S ím törpéd imádja a szenvedő rényt.
Győz a tiszta minden hóhérláson;
S ím törpéd imádja a szenvedő rényt.
| Jő az most, s egy írást nyújt Irmának; |
S rengve vad dühében látni akarja.
Ah, mit tégyen Irma? könnyes szemmel
Néz Gibártra; lába elébe sűlyed,
S onnan nyújtja karjait esdekelve.
Ő nem vétkes; ne kivánja titkát.
| Esdeklés ingerli az eldühűltet, |
| Látja tettét a vad, ah de gondja |
És olvassa: - «Hű leány, anyádnak
Kedves volt segéded, s istent kéri,
Legjobb áldásával hogy megáldjon.»
| Áll a templom még, hol Irma nyugszik, |
S a mely nőket érdemetlen súly ér,
Sírja mellett vesznek megtágúlást,
S őtet hívják kínjaikban segédűl.
A kevély vár ott fenn elpusztúla.
