Kazinczy Ferenc: A LENGESÉGHEZ.
A LENGESÉGHEZ.
Ki viselhetné el
Élte súlyait,
Hahogy isteneink
Téged nem adának
Az emberi nemhez,
Vádlott, feddett,
Kárhoztatott,
Kedves lyánya az égnek!
Élte súlyait,
Hahogy isteneink
Téged nem adának
Az emberi nemhez,
Vádlott, feddett,
Kárhoztatott,
Kedves lyánya az égnek!
| Mosolyogja bár, |
Játékid a komor bölcs;
Nevezzen bár
Gyermekesnek;
Nekem te voltál,
Nekem te vagy,
Nekem te lészesz
Örök barátném,
Vigasztalóm,
Te boldogítóm.
| Tátott szájjal |
Hogy elnyelhessen,
Az iszonyú.
Hallám fogainak
Siketítő
Csattogásit;
Láttam vérbe kevert
Szemének undok
Pislongását,
S irtóztam az irtózatost.
De te, kedves,
Reám borúlál,
Hogy ne lássam
Vérbe kevert szeme
Pislongásait;
Hogy ne halljam
A dühödött fogak
Csattogását;
Lágy dalaiddal
Boldog álmok közzé
Altatál el;
Hol a Phocionok
És Scípiók
Szép honjába téve,
Feledjem az
Irtózatos'
Rettegtetésit.
Szemének undok
Pislongását,
S irtóztam az irtózatost.
De te, kedves,
Reám borúlál,
Hogy ne lássam
Vérbe kevert szeme
Pislongásait;
Hogy ne halljam
A dühödött fogak
Csattogását;
Lágy dalaiddal
Boldog álmok közzé
Altatál el;
Hol a Phocionok
És Scípiók
Szép honjába téve,
Feledjem az
Irtózatos'
Rettegtetésit.
| Tátott szájjal |
Hogy elnyelhessen,
A még iszonyúbb;
És elnyele !
De te, kedves,
Egek leánya,
Vádlott, feddett,
Kárhoztatott,
Mellém vonúlál;
S csapodárkodó
Énekid közt
Hátra hagyál
Tekintenem,
S előre, de távol
Tájékokra;
Nem a mi most
Lépésim előtt,
Vesztem után
Olálkodva,
Rettegtete.
