Kazinczy Ferenc: PROF. SÍPOS PÁLHOZ.
PROF. SÍPOS PÁLHOZ.
Manicheussá lettem, s azt hiszem,
Azt vallom, a mit új religióm
Hogy higyjek, valljak, nékem is parancsol;
És a mit vall szám, szívem is hiszi.
Eléggé ellenkezém: a fény levert.
Ám tedd meg a próbát, ha tartja kedved:
Üss, tömlöczözz, csípdestess vasfogókkal,
Állíts a tűzmáglyára, hogy megint
Nyájamhoz vonhass, mellyet a pikárdi
Újító gyűjtött: én Manicheus,
Testestül lelkestül Manicheus,
Hitem, ha kell, bármely kínos halállal,
Akármelly gyötrelmekkel, megpecsétlem;
S a nyúzott bőrű Manes, hív tanúja
Vesztében, ismét megdicsőjtve lesz.
Azt vallom, a mit új religióm
Hogy higyjek, valljak, nékem is parancsol;
És a mit vall szám, szívem is hiszi.
Eléggé ellenkezém: a fény levert.
Ám tedd meg a próbát, ha tartja kedved:
Üss, tömlöczözz, csípdestess vasfogókkal,
Állíts a tűzmáglyára, hogy megint
Nyájamhoz vonhass, mellyet a pikárdi
Újító gyűjtött: én Manicheus,
Testestül lelkestül Manicheus,
Hitem, ha kell, bármely kínos halállal,
Akármelly gyötrelmekkel, megpecsétlem;
S a nyúzott bőrű Manes, hív tanúja
Vesztében, ismét megdicsőjtve lesz.
Két, két isten van; és bizony nem egy!
Szelíd az eggyik s jóltevő; szeret
Segélni a jámbor botlón, s tévedésit
Megszánva nézi, s jobb ösvényre vonszsza,
Gyakorta még ha rugdalózik is.
Kaján a másik, és bukásnak örvend;
Fénybe öltözik, hogy csalhasson, különben
Sötét alakban kullogván, ha hol
Prédát találhat, mely cselébe hulljon.
S e kettő verseng s harczol szüntelen,
S rabolja a másikának híveit.
Amannak sergét ész és fény vezérlik:
Ezért test, ördög és a fényes délben
Pusztító döghalál dandárja küzd.
Csodáljam-e, hogy most ez, majd amaz győz?
Szelíd az eggyik s jóltevő; szeret
Segélni a jámbor botlón, s tévedésit
Megszánva nézi, s jobb ösvényre vonszsza,
Gyakorta még ha rugdalózik is.
Kaján a másik, és bukásnak örvend;
Fénybe öltözik, hogy csalhasson, különben
Sötét alakban kullogván, ha hol
Prédát találhat, mely cselébe hulljon.
S e kettő verseng s harczol szüntelen,
S rabolja a másikának híveit.
Amannak sergét ész és fény vezérlik:
Ezért test, ördög és a fényes délben
Pusztító döghalál dandárja küzd.
Csodáljam-e, hogy most ez, majd amaz győz?
Ez a hatalmas két ellenkező
Gyakorta harczol énmiattam is.
S a kormos isten, a ki rényemet
Még minden rám-omlás alatt erősbnek
Lelé hatalmánál, most már agyamra
Tevé ki a czélt, és azt ostromolja.
Bazalt alakját ismerem; remegve
Futok ő aegyptusi istensége előtt,
Mint a gyerek fut, a midőn az advent
Estvéjén rábukkan Szvat-Nikola.
S hogy annak a másiknak véljem őt,
Fejérb alakba kél mint a Velletri
Pallas csodált márványa, s az Azé,
Ki Pythonon nyert fényes győzödelmet;
S a Vaticant elhagyta a Louvreért;
De most nem tűrve a szentetlent tovább,
S pirúlva költözött egy újabb honba;
S így súgja nékem kétes oktatásit.
Ilyenkor őtet nézem a fejér
Istennek, s elnyél a vetett kelepcze.
Majdan magamhoz térek, s a csalást
Csalásnak ismerem, s uramhoz állok.
De ah megint új kín rohan reám;
Mert megzavart lelkem most azt gyanítja,
Hogy a fejér, kit híven tisztelek,
Csak álkép, és alatta a kormos űl.
Ismerd ki a leczkén, oh te, kit tovább
Nem hánynak a habok! kitől jön az;
S tanácsod fojtsa el a kétségeket.
Gyakorta harczol énmiattam is.
S a kormos isten, a ki rényemet
Még minden rám-omlás alatt erősbnek
Lelé hatalmánál, most már agyamra
Tevé ki a czélt, és azt ostromolja.
Bazalt alakját ismerem; remegve
Futok ő aegyptusi istensége előtt,
Mint a gyerek fut, a midőn az advent
Estvéjén rábukkan Szvat-Nikola.
S hogy annak a másiknak véljem őt,
Fejérb alakba kél mint a Velletri
Pallas csodált márványa, s az Azé,
Ki Pythonon nyert fényes győzödelmet;
S a Vaticant elhagyta a Louvreért;
De most nem tűrve a szentetlent tovább,
S pirúlva költözött egy újabb honba;
S így súgja nékem kétes oktatásit.
Ilyenkor őtet nézem a fejér
Istennek, s elnyél a vetett kelepcze.
Majdan magamhoz térek, s a csalást
Csalásnak ismerem, s uramhoz állok.
De ah megint új kín rohan reám;
Mert megzavart lelkem most azt gyanítja,
Hogy a fejér, kit híven tisztelek,
Csak álkép, és alatta a kormos űl.
Ismerd ki a leczkén, oh te, kit tovább
Nem hánynak a habok! kitől jön az;
S tanácsod fojtsa el a kétségeket.
Azt hittem, és azt volnék hinni kész,
Ámbár gyalázatjára van nememnek,
De a való való, bár nem mosolyg,
Hogy népünk rabnép s nem szabad; hogy azt
Fekvése, példa, vére, kor vezérlik.
Pythagorassal most egekbe száll,
S csodálja a sphaerák mennyei zengzetét,
Majd a baromhoz sűlyed, és alább;
S midőn szeméről a veszélyes hályog
Lehull, magát elundorodva látja;
S az érthetetlen mind így, mind amúgy,
Nem több és nem kevésb, mint - föld lakója.
Ámbár gyalázatjára van nememnek,
De a való való, bár nem mosolyg,
Hogy népünk rabnép s nem szabad; hogy azt
Fekvése, példa, vére, kor vezérlik.
Pythagorassal most egekbe száll,
S csodálja a sphaerák mennyei zengzetét,
Majd a baromhoz sűlyed, és alább;
S midőn szeméről a veszélyes hályog
Lehull, magát elundorodva látja;
S az érthetetlen mind így, mind amúgy,
Nem több és nem kevésb, mint - föld lakója.
Ily tűnődések közt lepett meg álmom,
S lelkem Morpheusnak édes lotusában
Föllelte nyugtát, mely régen kerűlt,
Midőn előttem megjelent fejér
Alakban egy rém. A jó-e? a kaján-e?
Nem értem; s ekként hallatá szavát:
- Lantjáról olykor édes hangokat
Szedett ki, s összefonta a prosai
Énekkel, mint Velutti s Sessi szokta
Recitativját félig zengeni:
S lelkem Morpheusnak édes lotusában
Föllelte nyugtát, mely régen kerűlt,
Midőn előttem megjelent fejér
Alakban egy rém. A jó-e? a kaján-e?
Nem értem; s ekként hallatá szavát:
- Lantjáról olykor édes hangokat
Szedett ki, s összefonta a prosai
Énekkel, mint Velutti s Sessi szokta
Recitativját félig zengeni:
| «Csodálatos szent istenné, Szabadság! |
Vágyásunk képzel? Hol vevéd lakásod?
Feléd ragadnak óhajtásaink,
S sehol nem lelnek. A ki tégedet
Erővel megkapott és azt hiszi,
Hogy már ölébe zárt s ottan maradsz,
Elhűl, midőn föleszmél, s karja közt
Csak árnyat lél és elfoszló ködöt.
Sanyar vagy hozzá, és igaz. Neki
Magad nem kellesz. Ő nem érted ég,
Adásaidra vágy, és bért keres.
Törvény alá szeretne hajtani,
S vak látni, hogy te nem tűrsz semmi igát.
Igaz vagy, és csak annak szállsz keblébe,
Ki benned téged kedvel, s a szabadnak
Önkényt ereszti láncza alá magát.
A martalék, kit földig nyom le súlya,
S epedve nyujtja utánad karjait,
Nem érti, hogy te tőle messze nem vagy,
S el-elhalasztja a megjelent kegyest.
Ne kapkodjon feléd, és bírni fog.
De a ki tőled vette szellemét,
Az tégedet szelídebbnek tapasztal;
Néhéz bilincseit játszva csörteti;
Kezéről a vas önmagában hull le,
S elzárva börtönében is szabad.
Úgy van, nemünknek hű védangyala,
Úgy van! Te a természet hajthatatlan
Ércz kénytelenségét széllyeltöröd,
Hogy a mit a szent végezés szabadnak
Rendelt, szabad legyen. De a mi néked
Utadba lép s ellenzi művedet,
Tömlöczre hányod kérlhetetlenűl.
Úgy van! Te a természet hajthatatlan
Ércz kénytelenségét széllyeltöröd,
Hogy a mit a szent végezés szabadnak
Rendelt, szabad legyen. De a mi néked
Utadba lép s ellenzi művedet,
Tömlöczre hányod kérlhetetlenűl.
S a nép, melyet te mentté tenni vágysz,
A mely leginkább nyerte meg kegyed,
A mely miatt a szörnyekkel hatalmas
Karod csatáz, ha boldog-e? te szólj.
Mondhatd szabadnak, a mi nyomva van?
Ah, őtet önnön vak természete
Döntötte el inség közzé; s hogy teréhjét
Bírja és fölkeljen, nem nyújt néki erőt.
Azt higyjük-e, hogy őtet megvetetted,
Örökre elhagytad? Nem, kegyes, te néki
Jelen vagy szűnet nélkül, és segéled
Elrejtve azon szükségbe, melly alatt nyög;
Mely őt, nem a hová tetszik magának,
De a hová tetszik neked, taszítja.
S gond addiglan viseltetik reá,
Míg szabadon megismeri azt, s alája
Önkényen s jó kedvvel vállalkozik.
Te vagy, szent Mindenholjelenvaló,
Ki bennünket szemlélhető alakban
Környűllebeglesz. Én rád ismerek
Ez ál lepelben is. Szabad tetszésed
Az a mi nyomasztó szükség gyanánt tűnt
Sandalgó pillantásaink elébe.
Mi mik vagyunk, nem értjük, s elvakít
Maga a tudás is, mely megfoghatatlan
Voltodban elvesz, s megszűn fényleni.
Minket sötét bús éj ölelt körül,
Mely semmi felderűlettel nem ér
A szép új fényhez; mely reánk terólad,
Ki nem ragyogsz, kit köd rejt, átvilágít.
Hatsz, és csak a hatás ád fényt nekünk.
Hasonlatos vagy a naphoz: maga
Sötét az is, de fényt ad. Így terólad,
Sötétről, fényt a gondolat nekünk.
A mely leginkább nyerte meg kegyed,
A mely miatt a szörnyekkel hatalmas
Karod csatáz, ha boldog-e? te szólj.
Mondhatd szabadnak, a mi nyomva van?
Ah, őtet önnön vak természete
Döntötte el inség közzé; s hogy teréhjét
Bírja és fölkeljen, nem nyújt néki erőt.
Azt higyjük-e, hogy őtet megvetetted,
Örökre elhagytad? Nem, kegyes, te néki
Jelen vagy szűnet nélkül, és segéled
Elrejtve azon szükségbe, melly alatt nyög;
Mely őt, nem a hová tetszik magának,
De a hová tetszik neked, taszítja.
S gond addiglan viseltetik reá,
Míg szabadon megismeri azt, s alája
Önkényen s jó kedvvel vállalkozik.
Te vagy, szent Mindenholjelenvaló,
Ki bennünket szemlélhető alakban
Környűllebeglesz. Én rád ismerek
Ez ál lepelben is. Szabad tetszésed
Az a mi nyomasztó szükség gyanánt tűnt
Sandalgó pillantásaink elébe.
Mi mik vagyunk, nem értjük, s elvakít
Maga a tudás is, mely megfoghatatlan
Voltodban elvesz, s megszűn fényleni.
Minket sötét bús éj ölelt körül,
Mely semmi felderűlettel nem ér
A szép új fényhez; mely reánk terólad,
Ki nem ragyogsz, kit köd rejt, átvilágít.
Hatsz, és csak a hatás ád fényt nekünk.
Hasonlatos vagy a naphoz: maga
Sötét az is, de fényt ad. Így terólad,
Sötétről, fényt a gondolat nekünk.
Oh boldog, a kinek már fölkele
Ez a te fényed! Nem fogja azt tovább
Téveszteni álfény; és ha a láthatónak
Behunyja is szemét, ő a világot
Láthatlan ábrázában nézni fogja.
Ő a természetet csak tetszetes
Szüksége alatt tekinti; mert szeme,
Szabadság, téged lát való szükségben,
S benned lelé fel a törvényszerűt.
Otromba káromlás vala az, midőn
A megvakúltak téged féktelen
Kéjnek neveztek; téged a ki szent,
Örök s állandó törvény vagy magadnak,
És semmi esetben azt meg nem szeged.
A lehető tenálad szűnet nélkül
Egyetlen és szükséges. Nem te ingasz,
Hanem az akarat; mert martalékja
Az óhajtásoknak, azért erőtlen.
Ez a hatásra intéztetik, s egésznek
Szövénye közt hat: de te, szent szabadság,
Szabadon hatsz, mert egészre hatsz, s egésznek
Szövényén kívül, nem mint egy erő,
Melyet viszonthatás vonsz és taszít....»
Ez a te fényed! Nem fogja azt tovább
Téveszteni álfény; és ha a láthatónak
Behunyja is szemét, ő a világot
Láthatlan ábrázában nézni fogja.
Ő a természetet csak tetszetes
Szüksége alatt tekinti; mert szeme,
Szabadság, téged lát való szükségben,
S benned lelé fel a törvényszerűt.
Otromba káromlás vala az, midőn
A megvakúltak téged féktelen
Kéjnek neveztek; téged a ki szent,
Örök s állandó törvény vagy magadnak,
És semmi esetben azt meg nem szeged.
A lehető tenálad szűnet nélkül
Egyetlen és szükséges. Nem te ingasz,
Hanem az akarat; mert martalékja
Az óhajtásoknak, azért erőtlen.
Ez a hatásra intéztetik, s egésznek
Szövénye közt hat: de te, szent szabadság,
Szabadon hatsz, mert egészre hatsz, s egésznek
Szövényén kívül, nem mint egy erő,
Melyet viszonthatás vonsz és taszít....»
A tűnet szörnyű metaphysicus;
S badar beszédén látni, hogy sokat
Forgatta Platót. Engem ízletem
Más útra vonsz el. A ki napjait
A szépnek szentelé, s még a valót is
Azért kedvelli, mert alakja szép,
Mert a való s a szép egy tő virágai,
Testetlen lelken úgy nem lél kecset,
Mint a lelketlen testen nem talál.
Azonban míg ez engem a magas
Empyreumnak boltján végig hurczol,
S hallatja vélem czifra jargonát,
A másik, látván, néha hogy mosolygok,
Fülem czímpáját titkon megragadja,
S int, hogy tekintsem a philosophus
Palást alatt a kecskelábakat.
A kecskelábat a palást alatt
Hiába lestem, s azt kezdém gyanítni,
Hogy ím ez intést a kaján sugallja. -
Én nem mosolygom a jargont, s kerűlöm
A kik mosolygják, mert az nékik új,
S egyedűl azt értik, a mit minden ért:
Jaj annak, a kinél homály marad
Az, a mi az értelmesnek nem homály!
De még is a sok sok!
S a bölcs szabad?
Oh az! ha néki csendes éjszakát
S jó reggelt nem mond más nap a - profósz.
S badar beszédén látni, hogy sokat
Forgatta Platót. Engem ízletem
Más útra vonsz el. A ki napjait
A szépnek szentelé, s még a valót is
Azért kedvelli, mert alakja szép,
Mert a való s a szép egy tő virágai,
Testetlen lelken úgy nem lél kecset,
Mint a lelketlen testen nem talál.
Azonban míg ez engem a magas
Empyreumnak boltján végig hurczol,
S hallatja vélem czifra jargonát,
A másik, látván, néha hogy mosolygok,
Fülem czímpáját titkon megragadja,
S int, hogy tekintsem a philosophus
Palást alatt a kecskelábakat.
A kecskelábat a palást alatt
Hiába lestem, s azt kezdém gyanítni,
Hogy ím ez intést a kaján sugallja. -
Én nem mosolygom a jargont, s kerűlöm
A kik mosolygják, mert az nékik új,
S egyedűl azt értik, a mit minden ért:
Jaj annak, a kinél homály marad
Az, a mi az értelmesnek nem homály!
De még is a sok sok!
S a bölcs szabad?
Oh az! ha néki csendes éjszakát
S jó reggelt nem mond más nap a - profósz.
