Kazinczy Ferenc: GRÓF KORNIS MIHÁLYHOZ.
GRÓF KORNIS MIHÁLYHOZ.
Hiába omlanak, barátom, könnyeid;
Atyád nem hozhatják vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a vad halál kapujának
Soha nem nyílnak meg halandó jajának.
A vadnak ebből áll egész felelete:
A ki lesz, ide jut; Zeüsnek ez végzete.
Atyád nem hozhatják vissza nyögéseid.
Ércz sarkai a vad halál kapujának
Soha nem nyílnak meg halandó jajának.
A vadnak ebből áll egész felelete:
A ki lesz, ide jut; Zeüsnek ez végzete.
Tűrd a mit tűrni kell, s leljen fájdalmában
Lelked vígasztalást s erőt önmagában.
A mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak;
Igy kiált a szükség s az ész a búsúltnak.
Jó; de míg elfásúlsz, áldd a természetet,
Hogy a szenvedőnek lágy sírást engedett.
Lelked vígasztalást s erőt önmagában.
A mi elmúlt, tekintsd örökre elmúltnak;
Igy kiált a szükség s az ész a búsúltnak.
Jó; de míg elfásúlsz, áldd a természetet,
Hogy a szenvedőnek lágy sírást engedett.
Élt már Prometheusnak agyagból gyúrt míve;
De csak verni tudott, nem érezni szíve.
Homlokát illette Pallas világával,
Küpris, a szép, keblét rózsáló újával;
S ím a buta agyag lát, eszmél, és itél,
Sohajt, szeret, gyűlöl, vágy, utál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A mit a kettőtől ajándékúl veve:
Észt, mely oltogassa a szív vad égésit;
Érzést; mely fenyítse az ész tévedésit.
De csak verni tudott, nem érezni szíve.
Homlokát illette Pallas világával,
Küpris, a szép, keblét rózsáló újával;
S ím a buta agyag lát, eszmél, és itél,
Sohajt, szeret, gyűlöl, vágy, utál, fél, remél.
Igazán emberré csak az által leve,
A mit a kettőtől ajándékúl veve:
Észt, mely oltogassa a szív vad égésit;
Érzést; mely fenyítse az ész tévedésit.
Tedd te is, bár nehéz, a mire intenek,
S midőn fájdalmaid el-elsűlyesztenek
S az ész veszteséged nagy voltát rajzolja,
S hogy határ nélkűl sírsz, ő még igazolja;
Kérdd a szívtől, mit súg egy homályos szent hit,
S derítsd fel elmédnek komoly képzelményit.
Csald meg szemed, s tagadd, a mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha fogadni szavát.
S midőn fájdalmaid el-elsűlyesztenek
S az ész veszteséged nagy voltát rajzolja,
S hogy határ nélkűl sírsz, ő még igazolja;
Kérdd a szívtől, mit súg egy homályos szent hit,
S derítsd fel elmédnek komoly képzelményit.
Csald meg szemed, s tagadd, a mit az tisztán lát,
Hajlasz barátodnak ha fogadni szavát.
Mondd, hogy atyád még él, mert még él szívednek,
S vége az halálban nincsen az életnek;
Mondd, az a szebb és jobb kezdetét ott veszi,
Hol porond hajlékát a lélek leteszi;
A mit egy szép álom feste Scipiónak,
S Plato s Virgil költött, nézd te is valónak;
S látod, a szív csodát, igen nagy csodát, tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az ész.
S vége az halálban nincsen az életnek;
Mondd, az a szebb és jobb kezdetét ott veszi,
Hol porond hajlékát a lélek leteszi;
A mit egy szép álom feste Scipiónak,
S Plato s Virgil költött, nézd te is valónak;
S látod, a szív csodát, igen nagy csodát, tész,
És hogy az nem rosszabb birtokunk mint az ész.
Úgy van! még él atyád, barátja lelkednek,
Körűlötted lebeg, s tanúja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél!
S bár Teleki Károly volt anyádnak atyja,
Nevedet csak véreid fénye ragyogtatja;
Nem az önmagadé! Lát s örűl sorsának,
Hogy ily fiat ada házának s honjának.
Sírj, s ámbár a hiú csillogót megveted,
Szeresd a ragyogást, s valljad hogy szereted.
Körűlötted lebeg, s tanúja tettednek.
Lát, midőn sírsz, hogy bár Zsigmondtól eredtél,
Ki Erdélyt kormányzá, még semmit nem tettél!
S bár Teleki Károly volt anyádnak atyja,
Nevedet csak véreid fénye ragyogtatja;
Nem az önmagadé! Lát s örűl sorsának,
Hogy ily fiat ada házának s honjának.
Sírj, s ámbár a hiú csillogót megveted,
Szeresd a ragyogást, s valljad hogy szereted.
| Így sírt, s nem titkolá nagy szíve sírását, |
S a ragyogást csak a tettért irígylette,
S később élte s veszte által érdemlette.
| Két út viszen oda, a hova szíved vágy; |
Homály is adhat fényt, és a házi élet,
Ha érdemek védik és a köz itélet.
Feledve lesznek majd hazánk sok nagyai,
Nem soha Festetics, soha nem Ráday.
| Néked osztályrészűl ez a fényes juta, |
Járd, de a Sirenek ellen óvd füledet,
Ne tagadd meg soha csillámért tisztedet.
Haladj elő, s boríts homályba másokat,
Nyugtod múlja felűl lármás halálokat,
De bukj is, ha hagyja szíved szent érzése -
Atyádnak, kit siratsz, erre hí intése.
