Kazinczy Ferenc: NAGY GÁBORHOZ.
NAGY GÁBORHOZ.
1811.
Az a rettentő tűz, melly Debreczennek
Őt nyolczadát vad lángja alá borítá,
Földiglen égetett le téged is,
Úgy mondja a hír. S a hír ennél nagyobbat
S hihetetlenebbet is mond mind azoknak,
Kik lelkedet, mint én, nem ismerik:
Hogy jó férj, jó atya, a dühösködő
Lángból kikapván hitvesed s leányod,
Oly nyúgalomban nézted a csapást,
Mely téged érdemessé tehete
Helyt fogni a porticus bölcsei között.
Hogy kézirásid gazdag gyüjteményét,
S rakott könyvtárodat prédára eresztvén,
Egy gondod az volt, papirosaik
Clienseidnek mint tartassanak meg.
S így megmaradtak e rongyok; de ah,
Hazánk viszontagságinak tanúi,
Az a való kincs, mellyért éltedet
Méltóbban vethetéd koczkára, hamv lőn.
Hamv lőn könyvtárod is, s a mit belé
Didot, Bodoni s Baskerville adának;
Az Encyclopédie, Bayleddel, a
Természet és való nagy férfiával,
Filangierivel, Montesquieuvel
Raynállal, s azzal a csufolkodóval,
Ki békét prédikált, és szüntelen dúlt:
Együtt lelék fel itt a vad halált,
Melyre egy más Debreczen Szervétet hányta.
Puszták rezeidtől a falak, s szemed
Nem fogja már csodálni Socratest,
A feddtelent, de veszni még is készet,
Davidnak szép remekjét; nem csodálja
Bervicnek tűjét a két nyíllövőben.
S midőn Verbőczi megpihenni hágy,
S felold a lelket öldöső dologtól,
Vernetnek bájos tengerszéleit
A hold szelíd fényében, nem találod;
Nem már mosolygó Tempéit Geléenek,
Szép templomát, s a malmot, a falon.
S ily veszteségek, ennyi kár után
Te nem kesergesz, nem hallatsz panaszt?
Őt nyolczadát vad lángja alá borítá,
Földiglen égetett le téged is,
Úgy mondja a hír. S a hír ennél nagyobbat
S hihetetlenebbet is mond mind azoknak,
Kik lelkedet, mint én, nem ismerik:
Hogy jó férj, jó atya, a dühösködő
Lángból kikapván hitvesed s leányod,
Oly nyúgalomban nézted a csapást,
Mely téged érdemessé tehete
Helyt fogni a porticus bölcsei között.
Hogy kézirásid gazdag gyüjteményét,
S rakott könyvtárodat prédára eresztvén,
Egy gondod az volt, papirosaik
Clienseidnek mint tartassanak meg.
S így megmaradtak e rongyok; de ah,
Hazánk viszontagságinak tanúi,
Az a való kincs, mellyért éltedet
Méltóbban vethetéd koczkára, hamv lőn.
Hamv lőn könyvtárod is, s a mit belé
Didot, Bodoni s Baskerville adának;
Az Encyclopédie, Bayleddel, a
Természet és való nagy férfiával,
Filangierivel, Montesquieuvel
Raynállal, s azzal a csufolkodóval,
Ki békét prédikált, és szüntelen dúlt:
Együtt lelék fel itt a vad halált,
Melyre egy más Debreczen Szervétet hányta.
Puszták rezeidtől a falak, s szemed
Nem fogja már csodálni Socratest,
A feddtelent, de veszni még is készet,
Davidnak szép remekjét; nem csodálja
Bervicnek tűjét a két nyíllövőben.
S midőn Verbőczi megpihenni hágy,
S felold a lelket öldöső dologtól,
Vernetnek bájos tengerszéleit
A hold szelíd fényében, nem találod;
Nem már mosolygó Tempéit Geléenek,
Szép templomát, s a malmot, a falon.
S ily veszteségek, ennyi kár után
Te nem kesergesz, nem hallatsz panaszt?
Ha téged a hír másnak nem kiált,
Mint a mit önmagadban önmagad lelsz;
Ha nyúgodalmad tiszta nyúgalom,
Ha ment kevély nagyságtól, színeléstől,
Uralkodásra lépett ész szava,
S diadal és erő, nem gyengeség,
Csodálom bölcseséged s - szánlak érte.
Mint a mit önmagadban önmagad lelsz;
Ha nyúgodalmad tiszta nyúgalom,
Ha ment kevély nagyságtól, színeléstől,
Uralkodásra lépett ész szava,
S diadal és erő, nem gyengeség,
Csodálom bölcseséged s - szánlak érte.
Jaj annak, a ki így szenved, s elvakítva
Egy fennen-hangzó névtől, kínjait
Pirúl enyhítő könnyekben kisírni!
Azért adott a legkegyesb anya
Mellyeinkbe szívet, hogy tompítsuk el,
S öldössük édes szent érzéseit?
Azért e könnyet a gyuladt szemeknek,
Hogy eggy elposhadott sophista előtt
Ne merjen arczot s keblet áztatgatni?
Oh, a mídőn természet s bölcseség,
Két szent testvérek, meghasonlanak,
Ki fog, ha józan, térni ennek feléhez?
Egy fennen-hangzó névtől, kínjait
Pirúl enyhítő könnyekben kisírni!
Azért adott a legkegyesb anya
Mellyeinkbe szívet, hogy tompítsuk el,
S öldössük édes szent érzéseit?
Azért e könnyet a gyuladt szemeknek,
Hogy eggy elposhadott sophista előtt
Ne merjen arczot s keblet áztatgatni?
Oh, a mídőn természet s bölcseség,
Két szent testvérek, meghasonlanak,
Ki fog, ha józan, térni ennek feléhez?
Midőn a haramia, kit társinak
Nem rettegett bukások eldühít,
S most még kegyetlenb tettekre ingerel,
S bosszús örömmel sujtja a védtelent,
S fut, s vérben úszva hagyja - a gyáva gyilkos!
Vagy a midőn egy furfang vett tanúkkal
Törvénybe idéz, s őseim szent birtokát
A szintúgy gyilkos, szintúgy gyáva, eleski,
S gazság s erőszak engem veszni hagynak:
Oh akkor én is némán szenvedek!
Tetszem magamnak a kínban, s nevelni
Bántóm diadalját retteg büszke lelkem.
Nem úgy, midőn az ég gerjedt haragja
Lövélli rám nyilát, s elvészi tőlem,
Vissza a mit adni nem tud. Akkor én
Gyermekké lészek, érzem a csapást,
S hogy érzem, vallja kínos nyögdelésem.
Fakadnak könnyeim, s lángoló szememre
Írt attól kérek, a ki megcsapott;
S az írré változtatja a könnyeket,
S a lángoló seb orvosolva van.
Nem rettegett bukások eldühít,
S most még kegyetlenb tettekre ingerel,
S bosszús örömmel sujtja a védtelent,
S fut, s vérben úszva hagyja - a gyáva gyilkos!
Vagy a midőn egy furfang vett tanúkkal
Törvénybe idéz, s őseim szent birtokát
A szintúgy gyilkos, szintúgy gyáva, eleski,
S gazság s erőszak engem veszni hagynak:
Oh akkor én is némán szenvedek!
Tetszem magamnak a kínban, s nevelni
Bántóm diadalját retteg büszke lelkem.
Nem úgy, midőn az ég gerjedt haragja
Lövélli rám nyilát, s elvészi tőlem,
Vissza a mit adni nem tud. Akkor én
Gyermekké lészek, érzem a csapást,
S hogy érzem, vallja kínos nyögdelésem.
Fakadnak könnyeim, s lángoló szememre
Írt attól kérek, a ki megcsapott;
S az írré változtatja a könnyeket,
S a lángoló seb orvosolva van.
Oh, hagyd Zenonak azt a kérkedést,
Hogy néki nem fáj a mi fáj, hogy a kín
Nem kín, s a veszteség nem veszteség.
Barátidat ha szánni nem pirúlsz,
Miért pirúlnál szánni tenmagad?
Elég meg nem csüggedni a szenvedésben;
Elég a terhet gyáván nem viselni.
Gyüjts újra, s a kár ingerelje lelked.
De hogy ne érjen új veszély, keress
Más lakhelyt, melyre a tűz ádáz ura
Még nem kiálta pusztító átkokat.
Hogy néki nem fáj a mi fáj, hogy a kín
Nem kín, s a veszteség nem veszteség.
Barátidat ha szánni nem pirúlsz,
Miért pirúlnál szánni tenmagad?
Elég meg nem csüggedni a szenvedésben;
Elég a terhet gyáván nem viselni.
Gyüjts újra, s a kár ingerelje lelked.
De hogy ne érjen új veszély, keress
Más lakhelyt, melyre a tűz ádáz ura
Még nem kiálta pusztító átkokat.
Csakhogy ha majd futsz, megtiltsd asszonyodnak,
Hogy a legszebb szemet visszá ne vesse,
S kővé ne váljon karjaid között.
Hogy a legszebb szemet visszá ne vesse,
S kővé ne váljon karjaid között.
