Kazinczy Ferenc: GRÓF TÖRÖK LAJOSHOZ.
GRÓF TÖRÖK LAJOSHOZ.
Quaesivit coelo lucem, ingemuitque reperta.
| Virgil. |
Hatalmas mesterének egy szava
Miként hozá ki a puszta semmiből
Ezt a tömérdek mindent, s önmagát
Az érthetetlen, a megfoghatatlan
Nagy mestert, fejtik leczkéid nekem.
Oh, a helyett, hogy e mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd el;
S kikapva e szép világból, hol magamnak
Honn lenni látszom, és a hol szemem
Gyönyörködése millio tárgyait
A legvarázsb sötéttisztában és
Nem elvakító fénynél látni szokta,
Ne kényszeríts, időn s ürön keresztűl,
Addig repűlni, hol csak fény lakik,
És a holott én, durva föld fia,
A fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele óta,
Mind addig, a midőn havát az ősz
Fejemre még nem kezdte hinteni,
E viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni, megkapni a valót,
És mint menyasszonyt keblemhez szorítni,
S új szebb, jobb éltet élni karja közt.
De ő futotta a vakmerőt, s az éj.
Lidérczei közt eltűne, nem haraggal,
De mint ki később újra visszatérend.
Kétség s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a természetet: siket volt;
Kérdeztem bölcseinket: ők csevegtek,
S bizonytalanbbá tőnek, mint valék;
Barátim vállat vontak, s hallgatának.
Arany korom használtalan röpűlt el,
S büntetve voltam kábaságomért.
Többé nem űztem a futót, s magamba
Vonúlva azt kérdém, a mit tudhatok
És a mit tudnom használ. S ő jutalmúl
Megtért, s így szóla: «Láss! A mit keressz
Nyúlj bé kebledbe, s feltaláltad.... »
Miként hozá ki a puszta semmiből
Ezt a tömérdek mindent, s önmagát
Az érthetetlen, a megfoghatatlan
Nagy mestert, fejtik leczkéid nekem.
Oh, a helyett, hogy e mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd el;
S kikapva e szép világból, hol magamnak
Honn lenni látszom, és a hol szemem
Gyönyörködése millio tárgyait
A legvarázsb sötéttisztában és
Nem elvakító fénynél látni szokta,
Ne kényszeríts, időn s ürön keresztűl,
Addig repűlni, hol csak fény lakik,
És a holott én, durva föld fia,
A fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele óta,
Mind addig, a midőn havát az ősz
Fejemre még nem kezdte hinteni,
E viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni, megkapni a valót,
És mint menyasszonyt keblemhez szorítni,
S új szebb, jobb éltet élni karja közt.
De ő futotta a vakmerőt, s az éj.
Lidérczei közt eltűne, nem haraggal,
De mint ki később újra visszatérend.
Kétség s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a természetet: siket volt;
Kérdeztem bölcseinket: ők csevegtek,
S bizonytalanbbá tőnek, mint valék;
Barátim vállat vontak, s hallgatának.
Arany korom használtalan röpűlt el,
S büntetve voltam kábaságomért.
Többé nem űztem a futót, s magamba
Vonúlva azt kérdém, a mit tudhatok
És a mit tudnom használ. S ő jutalmúl
Megtért, s így szóla: «Láss! A mit keressz
Nyúlj bé kebledbe, s feltaláltad.... »
*
Saisban egy ifju - így beszélte nékem
Egy celta bölcs, ki már egyptusi
Hosszú útazásiból honn érkezék,
És a mi ott, a titkok szent helyén,
Őnéki látni engedtetett, keblembe
Örűlve öntötte ki panaszra költ
A hierophanta ellen, hogy nagy reményit
Ravasz sikamlatokkal játszadozza,
És a valót felfödni néki késik.
Mim van, ha mindenem nincs? kérdi az ifju;
Van itt több és kevésb? Hát a való
Úgy summa, mint a test érzékinek
Ál boldogságai, mellyeket nagyobb
S kisebb mértékeiben bírhatunk?
És még is bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem egy-e, a mit látni ohajtozom?
Ám végy ki egy hangot a lant zengzetéből,
Az ég ivéből egy színt ám szakaszsz ki,
Semmid marad, míg a szép zengzet és
Szín mindene együvé nem szerkezik.
Egy celta bölcs, ki már egyptusi
Hosszú útazásiból honn érkezék,
És a mi ott, a titkok szent helyén,
Őnéki látni engedtetett, keblembe
Örűlve öntötte ki panaszra költ
A hierophanta ellen, hogy nagy reményit
Ravasz sikamlatokkal játszadozza,
És a valót felfödni néki késik.
Mim van, ha mindenem nincs? kérdi az ifju;
Van itt több és kevésb? Hát a való
Úgy summa, mint a test érzékinek
Ál boldogságai, mellyeket nagyobb
S kisebb mértékeiben bírhatunk?
És még is bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem egy-e, a mit látni ohajtozom?
Ám végy ki egy hangot a lant zengzetéből,
Az ég ivéből egy színt ám szakaszsz ki,
Semmid marad, míg a szép zengzet és
Szín mindene együvé nem szerkezik.
Ekként beszélvén, egy szép gömbölyeghez
Jutának el, hol egy beleplezett kép
Orjási nagyságban tűnt a megíjedt
Ifjú szemébe. «Szólj - mondá - mi ez?»
Ez a való, mond a pap. «A való?
Hisz ennek látásáért lángolok,
S előttem épen ő lepleztetik.»
,Pörölj az istenséggel érte - mond
A hierophanta. - Nincs az a halandó,
Ki föllebentse e leplet, míg magam
Föl nem lebbentem. S a ki azt illetendi,
A szentet, a tiltottat, mond az isten....`
«S mit mond? -,az a valót meg fogja látni.`
«Csodálatos! s te nem vetéd-e föl?»
,Én-e? nem én soha; s e viszketeg
Meg nem kisérte még. «Nem értelek.
Ha tőle nem több mint e gyenge közfal
Rekeszt el; úgy könnyű lesz....» És az isten
Tilalma! mond rendítő hangon a pap.
E gyenge közfal nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sok mázsányi súly.'
Jutának el, hol egy beleplezett kép
Orjási nagyságban tűnt a megíjedt
Ifjú szemébe. «Szólj - mondá - mi ez?»
Ez a való, mond a pap. «A való?
Hisz ennek látásáért lángolok,
S előttem épen ő lepleztetik.»
,Pörölj az istenséggel érte - mond
A hierophanta. - Nincs az a halandó,
Ki föllebentse e leplet, míg magam
Föl nem lebbentem. S a ki azt illetendi,
A szentet, a tiltottat, mond az isten....`
«S mit mond? -,az a valót meg fogja látni.`
«Csodálatos! s te nem vetéd-e föl?»
,Én-e? nem én soha; s e viszketeg
Meg nem kisérte még. «Nem értelek.
Ha tőle nem több mint e gyenge közfal
Rekeszt el; úgy könnyű lesz....» És az isten
Tilalma! mond rendítő hangon a pap.
E gyenge közfal nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sok mázsányi súly.'
Az ifju mély gondok közt tért haza,
A tudni-vágyás szomja csendes álmát
Szemétől messze elűzi; kínosan
Fetreng fekvésén, s éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A gömbölyeghez. Megmászni a kerítést
Nem volt nehéz, s egy bátor felszökellet
A kép elébe teszi a vakmerőt.
A tudni-vágyás szomja csendes álmát
Szemétől messze elűzi; kínosan
Fetreng fekvésén, s éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A gömbölyeghez. Megmászni a kerítést
Nem volt nehéz, s egy bátor felszökellet
A kép elébe teszi a vakmerőt.
Itt áll immár, s borzasztva fogja környűl
Az egyedűlvalót az éltelen csend,
Melyet csak a lépdellés dobbanásai
Szaggatnak meg a kripták boltjaikban.
A kuppolának nyilásán keresztűl
A hold ezüstkék sápadt fényt lövell le;
S rémítve, mint a megjelent istenség,
Csillámlik a boltnak sötéti közt
A szent alak, lenyúló fátyolában.
Az egyedűlvalót az éltelen csend,
Melyet csak a lépdellés dobbanásai
Szaggatnak meg a kripták boltjaikban.
A kuppolának nyilásán keresztűl
A hold ezüstkék sápadt fényt lövell le;
S rémítve, mint a megjelent istenség,
Csillámlik a boltnak sötéti közt
A szent alak, lenyúló fátyolában.
Bizonytalan lábakkal lép az ifju
Közelbre a képhez, s ím szentségtörő
Kezei a fátyolt már illetni akarják.
Hévség s fagy járják végig tetemeit,
S látatlan kar röpíti vissza.
«El innen,
Boldogtalan! el innen! - így kiált
Mellyéből egy hü szózat - Te fogod
A legszentebbet megkísérteni?»
Közelbre a képhez, s ím szentségtörő
Kezei a fátyolt már illetni akarják.
Hévség s fagy járják végig tetemeit,
S látatlan kar röpíti vissza.
«El innen,
Boldogtalan! el innen! - így kiált
Mellyéből egy hü szózat - Te fogod
A legszentebbet megkísérteni?»
Nem érti ő, nem hallja a szózatot.
«E leplet - mond az istenség - halandó
Föl nem vetendi, míglen én fogom.
De nem vetette-e mellé önmaga:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a valót?
Ám érjen a mi akar, én eltolom
És meg fogom - sikolta - látni.»
'Látni?'
Ezt zúgja utána a nyúlt Echo nevetve.
«E leplet - mond az istenség - halandó
Föl nem vetendi, míglen én fogom.
De nem vetette-e mellé önmaga:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a valót?
Ám érjen a mi akar, én eltolom
És meg fogom - sikolta - látni.»
'Látni?'
Ezt zúgja utána a nyúlt Echo nevetve.
Így szól, s lekapja a leplet.... A papok
Eldőlve lelték más nap őt az Isis
Szent zsámolyánál. Bomlott, sápadt arcza
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt az élet vidámsága tőle,
S korán sír nyelte el a boldogtalant.
Eldőlve lelték más nap őt az Isis
Szent zsámolyánál. Bomlott, sápadt arcza
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt az élet vidámsága tőle,
S korán sír nyelte el a boldogtalant.
