Kazinczy Ferenc: FELSŐPENCZI VIDA LÁSZLÓHOZ.
FELSŐPENCZI VIDA LÁSZLÓHOZ.
Hah, melly üdő! a feldühült vihar
Kéményeimben kínosan jajong,
Mint a Charybdis vinnyogó csodái,
Midőn Aeol a tengerekbe csap,
S tajtékos habjaikat kevergeti.
Sötét az est; eltérek asztalomtól,
S remegve, mint ha az ég föld rám akarna
Szakadni, kályhám mellett helyt fogok;
S visszáteszem képzeltemben magam
A szép napokba, mellyeket virúlt
Tulipánjaidnak gazdagsága közt,
És a midőn a rekkenő meleg
Nyilait tovább kinn már nem tűrheténk,
Romod boltjában és a hűs berekben,
Barátom, eggyütt töltöttem veled.
Kéményeimben kínosan jajong,
Mint a Charybdis vinnyogó csodái,
Midőn Aeol a tengerekbe csap,
S tajtékos habjaikat kevergeti.
Sötét az est; eltérek asztalomtól,
S remegve, mint ha az ég föld rám akarna
Szakadni, kályhám mellett helyt fogok;
S visszáteszem képzeltemben magam
A szép napokba, mellyeket virúlt
Tulipánjaidnak gazdagsága közt,
És a midőn a rekkenő meleg
Nyilait tovább kinn már nem tűrheténk,
Romod boltjában és a hűs berekben,
Barátom, eggyütt töltöttem veled.
Oh Törtelen élt három szép napom,
Ha fogsz te nékem újra följelenni!
Ha fogjuk ismét, bíztosan csevegve,
Álmatlanúl kihúzni az éjeket,
Míg Helmeczynk, hogy virrad, felkiált,
S eloltja a többé nem kellő világot.
Mikor fogod te nékem Koppinak
Újra emlegetni lelkes oktatásait?
Mikor Horányit, a hevest, vadat,
A jókhoz jót, s szelídet a szelídhez?
Oh emlegesd! ők engem is szerettek,
S lelkem tüzedtől fentebb tűzbe kél.
Ha fogsz te nékem újra följelenni!
Ha fogjuk ismét, bíztosan csevegve,
Álmatlanúl kihúzni az éjeket,
Míg Helmeczynk, hogy virrad, felkiált,
S eloltja a többé nem kellő világot.
Mikor fogod te nékem Koppinak
Újra emlegetni lelkes oktatásait?
Mikor Horányit, a hevest, vadat,
A jókhoz jót, s szelídet a szelídhez?
Oh emlegesd! ők engem is szerettek,
S lelkem tüzedtől fentebb tűzbe kél.
Ha majd vendégid elfognak, s te rám
Többé nem űgyelsz, ellopom magam
Közűletek, hogy rejtettebb szobádban
Elrészegűlve nézzem másait
A Huysumoknak és a Van-Dyckeknek,
És a mit Rubens nagy tűzzel teremte,
S amott Battoninak szép asszonyát,
Ki a triumvirt régibb kedvese
Kaján nagyságára emlékezteti.
S átkot kiáltva a gaz triumvirekre,
Galeriácskád ismét elhagyom.
Többé nem űgyelsz, ellopom magam
Közűletek, hogy rejtettebb szobádban
Elrészegűlve nézzem másait
A Huysumoknak és a Van-Dyckeknek,
És a mit Rubens nagy tűzzel teremte,
S amott Battoninak szép asszonyát,
Ki a triumvirt régibb kedvese
Kaján nagyságára emlékezteti.
S átkot kiáltva a gaz triumvirekre,
Galeriácskád ismét elhagyom.
Te hús, fej és szív nélkűl nem valál;
S az ég megadta néked, a miket
Adni a jobbaknak áldásúl szokott.
Az édes kis hasznocska kebledet
Nem fűzte szűkké; csalfa fény szemed
El nem vakítá; a maszlagos kehelyt
Te, mint az a nagy folt, nem illetéd.
Pénzt, pillogást, nem fényt keresnek ők:
Éldelletet te, s tiszta fényt, s barátkört;
S a mit kerestél, bőven megkapád.
S az ég megadta néked, a miket
Adni a jobbaknak áldásúl szokott.
Az édes kis hasznocska kebledet
Nem fűzte szűkké; csalfa fény szemed
El nem vakítá; a maszlagos kehelyt
Te, mint az a nagy folt, nem illetéd.
Pénzt, pillogást, nem fényt keresnek ők:
Éldelletet te, s tiszta fényt, s barátkört;
S a mit kerestél, bőven megkapád.
Oh áldott óra, mellyben engemet
Megszálla a vers- és könyvgyártás dühe!
E sánta vers nem vers ugyan: de bár
Mely mázolás a mit firkálgatok,
E nélkül engemet az én Vidám
S az ő barátjai nem kedvellenének.
Elég énnékem! egykor gyermekeim
Pirúlni fognak sok botlásimért:
Barátimért nem lesz okok pirulni.
Megszálla a vers- és könyvgyártás dühe!
E sánta vers nem vers ugyan: de bár
Mely mázolás a mit firkálgatok,
E nélkül engemet az én Vidám
S az ő barátjai nem kedvellenének.
Elég énnékem! egykor gyermekeim
Pirúlni fognak sok botlásimért:
Barátimért nem lesz okok pirulni.
