Eötvös József: A KÍSÉRTET.
A KÍSÉRTET.
A kertben áll a rózsa
Pirúlva bájolón,
Nincs párja szép nemében
A lombos bokrokon.
Pirúlva bájolón,
Nincs párja szép nemében
A lombos bokrokon.
| Nincsen delibb a föld körén, |
| Tavasznak nincs édesb tömény. |
S a lyány jön a virághoz:
»Ah bájoló virág,
Mért vesznél ösmeretlen?
Hadd lásson a világ.«
»Ah bájoló virág,
Mért vesznél ösmeretlen?
Hadd lásson a világ.«
| A lomb elrejti kelyhedet, |
| Virúlj te itt szivem felett. |
És ím a hölgy s a rózsa
Egymással mennek el,
Ez illatot lehelve,
Az vígan énekel.
Egymással mennek el,
Ez illatot lehelve,
Az vígan énekel.
| S miként az illat a dal vegyül, |
| Gyönyörrel telt a táj körül. |
De hő a lyányka keble,
Nem jó pihenni ott,
Hol szív dobog szeretve;
S a rózsa hervadott,
Nem jó pihenni ott,
Hol szív dobog szeretve;
S a rózsa hervadott,
| Búsan lehajtja szép fejét, |
| Elillatozta életét. |
De boszút áll halottan
Mosolygó gyilkosán,
Mint egy rém kóborolva
A szép arczok haván,
Mosolygó gyilkosán,
Mint egy rém kóborolva
A szép arczok haván,
| S bármerre fordúl ellene, |
| Ott áll piros kisértete. |
1837.
