Dsida Jenő: Exegi monumentum
Exegi monumentum
Emléket állítottam szürke üszkén
az életnek, mely lassan elkopott:
egekbe szökken s felülmúlja büszkén
az életnek, mely lassan elkopott:
egekbe szökken s felülmúlja büszkén
| a híres Sándor-oszlopot. |
Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,
hárfaként zengő lélek leszek én,
dicsfény övezi arcom, valameddig
hárfaként zengő lélek leszek én,
dicsfény övezi arcom, valameddig
| egy költő él a földtekén. |
Orosz földön majd legendák keringnek
nevem felől, amikor eltünök,
megértenek a lengyelek s a finnek
nevem felől, amikor eltünök,
megértenek a lengyelek s a finnek
| s a pusztán élő kalmükök. |
Rólam beszélvén, milliók zokognak,
mert gyermekem a bús, férges paraszt,
mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
mert gyermekem a bús, férges paraszt,
mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
| s hallottam minden jajt, panaszt. |
Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.
Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,
s dobd vissza, mit a senkik szolgamancsa
Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,
s dobd vissza, mit a senkik szolgamancsa
| kínál: a babérkoszorút! |
