Dsida Jenő: VISSZAPILLANTUNK A MÚLTRA S AZ RENDKÍVÜL MULATSÁGOS
lángözönében, a sok-sokezernyi, parányi sugártű |
bőrömet ütve pereg, befurakszik a pórusokon, szúr, |
csiklandoz, bizsereg s minden pici nyíl nyoma forró |
csöppekkel kezd vérzeni: csurran a nyári verejték. |
hosszura nyújtom a nyelvemet én is, ütemre zihálok |
s közte lehúnyt pilláim alól hunyorítva figyellek. |
Meghökkenve tekintesz rám. Meg is állsz nagy ijedten. |
Elkomorult okos arcodról lesugárzik a részvét. |
Végül is észreveszed, hogy mókázom s tovaszökve |
jót kuncogsz befelé, míg én nagyokat hahotázom. |
Így mulatunk kettesben, örömmel. Ilyen csudakedves |
pajtás vagy te. Nem is gondoltam volna bizony két |
éve, mikor szert tettem rád egy harmatos, őszi |
reggelen, elcsavarogva sokáig a parti tanyák közt, |
korty italért bekopogva szives gazdád kapuján és |
összekülönböztem morcos, csahos édesanyáddal: |
el sem hittem volna, hogy ennyire összemelegszünk. |
szürke felöltőm tág zsebe, roppant zsák, fülig elnyelt, |
onnan bámultál ki szipogva e furcsa világra |
s ujjaimat dühösen rágcsáltad gyöngyfogaiddal. |
Nőttél, mind növögettél s lassanként kitanultad, |
hogy mi szabad, mi tilos, mit kell cselekedned, az illem |
összekuszált törvényeit: át nem ugorni az asztalt, |
fel nem dönteni semmit, a tükröt nem nyalogatni, |
meg nem fojtani kis csirkét, nem ugatni a postást, |
láncon menni nyugodtan az uccán, szép uri hölgyek |
szoknyáját nem túrni magasra s - uramfia, - padlók, |
szőnyegek állapotára komoly figyelemmel ügyelni. |
Még nehezebb volt tán a te ostoba, tarka szeszélyü |
gazdád sok bogarát kitanulni, bolondul elébe |
ugrani lompos farkad csóváló örömével |
mindig, ahányszor harsányan fütyörészve betoppant, |
búsan menni elé s szomorúan tenni ölébe |
nagy fejedet, ha szemében láttad a bú remegését, |
ülni, feküdni, felállani, ugrani, hogyha kivánta, |
tágranyitott szemmel hallgatni figyelmesen annyi |
mély panaszára, fülelni a verseket este, ha fák közt |
mentetek álmosan és a világ zokogott a sötétben. |
elhagyatottan futnod elől, vagy hátramaradnod |
búsegyedül, mialatt gazdád kacarászva enyelgett |
ábrándos-szemü szőke szerelmével, derekára |
fonva kezét, simogatva a lány ruganyos puha testét, |
vagy ha csalitban, a hűsölü pázsiton elheveredtek |
s mind közelebb tolták egymáshoz az ajkukat, - ó jaj, |
nem közeledni, nem ugrani közbe lihegve, kilógó |
nyelveddel nem nyalni a két csókért csucsorító |
szájra... Bizony nehezen hagytál föl e csúnya szokással. |
Ám amióta kiszöktél volt tavaly ősszel a kertbe |
s reggel jöttél csak haza, mámorosan, kimerülten |
és nem sokkal utóbb szalmás kuckódba heverve |
hat pici kölyköt szoptattál, komolyan nyalogatva |
bolyhos testüket, áradozó anyasággal, azóta |
megváltoztál, jó kutya lettél, tiszta tapintat: |
elfordulsz, ha mögötted sűrün cuppan a csók és |
nem zavarod meg.az erdei pázsit örömteli percét, |
jól behuzódol a sűrübe, dús pofaszőröd alatt tán |
pír suhan át és ajkaidat nyalogatva kukucskálsz... |