Dsida Jenő: ÚTNAK EREDÜNK ÉS SZERETJÜK EGYMÁST
csörgő láncodat. Ujjongón, az ölembe ficánkolsz, |
hátsó lábadon ülve, nyifogva könyörgöd az örvet, |
nagybundájú nyakadba. A szájkosarat szagolod víg |
lelkesedéssel, erős fogaid közt tartod az ostort, |
mindez a séta előjele, izgalom és gyönyörűség. |
Nos, mehetünk... Rövid úton elérjük a városi aszfalt |
végét, messze maradnak a házak, a kertek, az autók, |
megszabadítlak a szíj s lánc terheitől, körülötted |
tág a világ, szabadon szökkensz fel-alá a mezőkön: |
gerjed a föld, bujasága, tenyészete sarjad a hévben, |
erjed a rög dús élete, terjed az illat, előtör, |
emberi, állati nyomnak, ezer haragos-levü gyomnak |
jószaga incselkedve csapong remegő szimatodhoz. |
jó a szivem s tele van derüvel, ropogó kacagással. |
Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás, |
hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal |
kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény |
zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön, |
könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján, |
jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek! |
áll a szobámban lásd, az utolsó szálig eladnám, |
hogyha befogna a sintér s akkora pénzt követelne |
váltságul, hogy nem tudnám kiteremteni másként, - |
szálig eladnám, bár szivesen kölcsön sem adok most, |
nem szeretem, ha zsiros kéz ujjnyoma terped a könyvön. |
Drágább vagy te nekem, hidd el, valamennyi regénynél; |
India szobrainál s Hokusai túsrajzainál is, |
Goethe, Petőfi, Catullus, Arany s Ady verseinél is, |
mert hiszen élsz s zuhogó, tüzesáramu vér fut eredben. |
Még nem is említettem, a multkor a könyvkirakatnál |
félnapig álltam s néztem az "Ars amatoria" kedves |
címlapját, a sokáig gyűjtött pénz a zsebemben, |
mégis odább mentem, hogy szájkosarat vegyek, undok |
szájkosarat, mert "ebzárlat" van, a városatyák így |
fundálták ki, hogy elkeserítsék városi sétánk |
perceit és - ó, nincsen elég baj az emberi fajjal, - |
szájkosaratlan ebekre lesengnek a kajlabajúszu |
rendőrbácsik a sarkon, amíg vidoran fütyörészve |
sétafikálnak a tolvajok és betörők körülötte. |
érzek irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság? |
Szinte fölösleges is bizonyítanom, érzed amúgy is, |
hosszu vöröslő nyelveddel belenyalsz tenyerembe |
s kéjesen elmordulsz... Ám peckesen és vicsorító |
foggal jársz, ha veszélyt szimatolsz közeledni felénk a |
külváros gyanus uccáin vagy az erdei cserjék |
sanda homályából: feltámad benned a farkas |
élő húsba maró, vérengző ösztöne, tajték |
ver ki a szádon, inad feszül ugrani készen a rabló |
torka felé, hogy felhörgőn tusakodva, halálig |
védelmezz a merénylő gyilkos erőszaka ellen. |
távol, a Bükkerdő bús; elhagyatott, kusza mélyén |
s nem tudtam mire vélni; mikor lám, zörren a zordon |
tüskebokor s egy marconaképü cigány kibotorkál, |
bújva közelg, szeme villog, vállát verdesi göndör |
nagy haja, meg-megperdül a roppant fejsze kezében. |
Négy lépésnyire téged is észrevesz: éles, acsargó |
szemfogadat, felborzolt szőrödet. Ingadozik pár |
pillanatig, bámul vad, sűrübozontu szemével, |
végül alázatosan nyűtt szalmakalapja után nyul, |
"Isten tartsa, tekintetes úrfi!" - morogja s odébb áll. |