Dsida Jenő: EKÖZBEN A VILÁG ELALSZIK KÖRÜLÖTTÜNK
EKÖZBEN A VILÁG ELALSZIK KÖRÜLÖTTÜNK
Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt
Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény,
| Fák tövein, mint sűrü gaz ágboga, hajt ki az árnyék, |
| percek alatt burjánzik, sűrüsödik, tovaterjed, |
| árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos |
| nyújtózással a völgyet s fölfele kúszik a dombon, - |
| meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők, |
| halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még: |
| édes mérget ivott haldokló elnehezült és |
| békés teste hül így ki, a lábtól szív fele, lassan, |
| arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört, |
| s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét. |
| távol uton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő, |
| mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel. |
| Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most |
| kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló |
| zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok. |
| Lélegző levelekre, gyomokra hüvös suhogással |
| perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben |
| hallik, amint a csigák finoman súrlódnak a fű közt! |
| jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju |
| álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben |
| mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant |
| szívükből, fejük áhitatos mellükre hanyatlott. |
| Francesco Testvér most indul el esteli útra, |
| most megy a szörnyű farkas elé, - a te ősöd elébe, |
| Tinti barátom, - hogy szeliden parolázzon a torkos |
| bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel. |
| Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő |
| barna kezével a bundás oldalakat simogatja. |
| nézd csak a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is, |
| csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas |
| mennyei kék kutya szőrén: néha kipattan egy apró |
| csillagbolha, nagy ívben elugrik a messzi hegyek közt... |
