Dsida Jenő: A MACSKA FUT, MI PEDIG FUTUNK UTÁNA
úgy sem ügyelsz, ahogy én nem ügyeltem a tegnapelőtt egy |
pajtásomra, ki csöndes kávéházi helyünkön |
mérföld-hosszu novellákat duruzsolt a fülembe, |
mig odakünt, odakünt, a csiszolt üvegablakokon túl |
meggypiros-ajku, riszáló-termetü, karcsu-bokáju |
nők libbentek el és habkönnyü ruhájukat íves |
combjukhoz feszitette a babráló, buja szellő |
s bent a szivem már nyugtalanul készült muzsikáló |
versfoszlányok, tündér titkok után iramodni. |
Orrod már szimatol, bordád remeg és füled izgul, |
Tinti barátom. Jól tudom én, hogy erős a kisértés |
s hasztalanul kérném, ne rohanj ki azért a világból |
s mondj le miattam ezúttal a hajsza pogány gyönyöréről. |
Jobb, ha veled futok én is. A tétova séta elég volt, |
únom az álmos bandukolást! Gyere, Tintike, fussunk!... |
zúgva zihálom a friss levegőt. Fiatal vagyok, ifju |
lábam nyilsebes, ifju szivemben az üstökösök vad |
ujjongása nyilallik, az édes öröm lihegése. |
Senki sem oly fiatal ma, bolond és isteni, mint én. |
Senki sem oly fiatal s olyan ostoba, mint te, kutyuskám. |
Szép dolog átszökkenni az életen, átkarikázni, |
átviharozni az ifju mezőkön, az ösztönök útján, |
így szabadon, felelőtlenül. Itt van az árok, előre, |
mélybe le, dombon fel s ujujuj, fel a hegyre, a hegyre |
s túl a hegyen gyémántporral teleszórt levegőben |
rajta, gyerünk, alakunk megnőtt a sötét horizonton, |
fénylik az arcunk, szép kutya-homlokodat ragyogó láng |
íveli körbe, zuhogva sugárzik a mennyei kékfény, |
felkacagó fuvolák, mély kürtök, aranyhegedük víg |
hangjai mellett porzunk át a mezőn, a vakító |
angyali őrség kettős sorfala közt, csak előre... |
szállva, repesve, kifúlva, kigyúlva rohanni előre, |
mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük: |
- "Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség. |
Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!" |