Csokonai Vitéz Mihály: A dél
Egyenesen omlik lefelé súgára. |
Felforrott az egész természet merevűl. |
Híves árnyékjokban kérődzve pihennek. |
Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról. |
Oltja szomját a hűs forrás vize mellett. |
Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel. |
Széjjel az illatos rétek között dongnak. |
Zeng a csörgő prücsök a nap melegében. |
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg. |
A hévtől elaszott fűveknek szárain. |
A dél forró heve elől félre mennek. |
Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is. |
Melyek a levelek alól kiugranak, |
Mint égeti mellyem a forró szerelem. |
Melyen legelőször lobbant fel szívembe, |
S tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája. |
Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam. |
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan. |
De az orvoslásra őtet nem hajthatom. |
Panaszlok; de nincs arra, aki feleljen. |
Ennyi kínaimnak lehetne határa! |
Elmenvén, kegyetlen! reád tekíntettem, |
E kegyetlen lángot szíttam ki szemedből. |
Vagy oly tigris szívbe illő érzéseket |
Most szívem Ily szörnyű tűzbe ne lángolna. |
Hogy aki mást éget, maga jeges légyen? |
Vagy, - vagy a te hitvány törvényed hibázik. |
Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok. |
És lángokkal égvén vizet áraszt mégis. |
Lángozó villámja mindíg akkor lobban. |
Holott ő a legfőbb istenség az égbe? |
Félre az eszemből, oskolai kétség! |
Ki tudja? tán gyengébb szívvel bánik velem! |
Előtte könyörgést tészek s térdre esek. |
Kincsemnek mondom, és - Ah! de már ez mind volt. |
Eltűnt s én egy néma kőnek reménykedtem. - |
Nem, - nem, - az Erynnis szűlt téged, óh fene! |
S belé az Alektó vad szívét űltetted. |
Mindkettőt méltatlan szitkokkal káromlám. |
Járatlan vagyok még Ámor titkaiba. - |
S e lelketlen fáknak mondom keservemet; |
Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe. |
Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek. |