Szent István az állam és egyház szervezésekor nem hagyta figyelmen kivül a nemzetségi, illetve törzsi szállások geográfiai helyzetét. Az egyes törzsek szálláshelyének meghatározásánál bizonyitékul használtuk fel a vármegyék kétparti helyzetét. Eljárásunk jogosultságát igazolja a vármegyék e sajátságos alakulásának a többi folyómenti megye egyparti helyzetével való összehasonlitása. Mig egyfelől Pozsony, Hont, Nógrád, Bodrog, Bács és Keve, másfelől Moson, Győr, Pilis, Tolna, Baranya, Valkó és Szerémmegyék közt a Duna, a balparti Szatmár, Szabolcs, Csanád, Torontál, Keve és a jobbparti Bereg, Ung, Zemplén, Borsod és Bács vármegyék közt a Tisza határvonalul szolgáltak, addig a törzsszállások helyéül megjelölt területeken Komárom, Esztergom és Fejérmegyéket a Duna, Ujvár, Szolnok és Csongrádot a Tisza, Baranyát a Dráva, Aradot és Csanádot a Maros, Belső-Szolnokot és Szatmárt a Szamos derékban szeli. A kétparti részek közigazgatási összekapcsolása csupán a megye területén lakó vezető nemzetségek birtoklási viszonyaiban lelheti magyarázatát. Szent István az uj államszervezetben, különösen a megyékben, vezető szerepet szánt és juttatott a királyhü nemzetségfőknek. Ezért a vármegyék szervezésénél tekintettel volt a nemzetségi szállásföldek helyzetére. Eklatáns példa erre Csanád vármegye keletkezése, hol Ajtony elkobzott javait a győztes Csanád adományba kapta s ő lett a birtokai által geográfiai kapcsolatba hozott kétparti Marosvármegye – a későbbi Csanád – ispánja.
Az egyházi és világi közigazgatás Szent István államában szoros kapcsolatban állt egymással. A püspökségek és vármegyék szervezése ugyanazon a területen egyidőben történt. A honvédelem, közigazgatás és törvénykezés terén egyaránt jelentős szerepe volt a főpapoknak, kik az ispánokkal karöltve működtek.
102Ily körülmények közt érthető, hogy noha a püspökségek szervezésénél és a határok kijelölésénél – a külföldi papok befolyására – a ténylegesnél fejlettebb állapotok vétettek irányadóul, mégis észrevehető a nemzetségek elhelyezkedésének azok területi kialakulására gyakorolt hatása.
Nem számitva a gyér lakosságu, de királyi birtokul lefoglalt s így előreláthatólag betelepitendő bihari területre szervezett s a nemzetiségi vidékeken később alapitott nyitrai és zágrábi püspökségeket, kilencz közül hétnek területe – némi módosulással – nagyjában összeesik a törzsek szállásául megjelölt területekkel. A módosulást főképpen az okozta, hogy a püspökségek szervezésénél – a fejlettebb nyugati viszonyoknak megfelelően – a határok is elég pontosan kijelöltettek s természetes határokul a folyók is fölvétettek.
Az erdélyi püspökség magva (Szatmár-, Kraszna- és Belső-Szolnokmegyék) a Kund szálláshelyéül megjelölt terület volt. Az egri, marosvári, pécsi, veszprémi és váczi egházmegyék eredeti területe nagyjából összeesik a kabarok, Ajtony, a drávamenti törzs, Bulcsu, illetve a csongrádi részeken megtelepedett törzs szállásával. A kalocsai érsekség központja a fejedelmi törzs szálláshelyén volt, de ennek területe több püspökség közt oszlott meg, a minek oka kétségkivül abban keresendő, hogy az első időben alapitott esztergomi és kalocsai érsekségek, valamint a veszprémi és pécsi püspökségek főpapjaival – a keresztény állam szervezésében legbuzgóbb munkatársaival – a király állandó összeköttetésben akart maradni s ezért azok székhelyét a királyi nemzetségi birtokok, elsősorban Fejérvár közelében jelölte ki. A fejedelmi törzs szállásbirtoka felett az egyházi főhatóságot Dunántul a veszprémi (Fejér vm.), és pécsi (Alsó-Sárköz a tolnai részeken) püspök, a Duna balpartján a kalocsai érsek (Alsó-Solt) és a váczi püspök (Solt északi része és Pestmegye) gyakorolták. A Lél törzsének szállásául megjelölt terület nagyobbik – dunáninneni – részén az esztergomi főegyházmegye alakult ki. Dunántul, tán kapcsolatban a Szent István-kori bessenyő telepitésekkel, a győri püspökség szerveztetett.
A nyolcz törzs szálláshelyét megállapitva kétségkivül sajátságos találkozás, hogy mellőzve a török időkben csaknem teljesen kipusztult déli vidéket, a Dráva és Marosmentén tanyázó törzsek lakhelyét, a magyar nyelv mai nyolcz nyelvjárásterülete közül hat a többi hat törzs szálláshelyével körülbelül összeesik. A felsőtiszai nyelvjárásterület központja Szabolcs- és Szatmármegye, Kund törzsének szálláshelye. A palócz nyelvjárás a mátraalji kozár-kabar ivadék nyelve. A dunántuli nyelvjárás, – mely Csallóközön már a palóczos és tótos nyelvjárásokkal keveredik – a Komárom-Esztergom vidékén letelepedett törzsnek felel meg. A nyugati nyelvjárásterület központja, Göcsej, Bulcsu törzsének szállása volt. Az ő-ző alföldi nyelvjárásterület eredeti virágzási helyét nem az uj telepitésü Drávavidéken és Szeged környékén, hanem a Sárköz, Solt és Kiskunság nyelvjárás szigeteiben, a fejedelmi törzs szállásbirtokán kell keresnünk. Végül a Duna-Tisza közi nyelvjárásterület központja 103éppen Csongrád vidékére esik, melyet egy törzs szálláshelyéül állapithattunk meg.
Hazánk XII–XIII. századbeli területi viszonyait ismerő tudósaink hosszu ideig azt a téves nézetet vallották, mintha Árpád és Szent István Magyarországa a mai határokat teljesen betöltötte volna. A külföldi és hazai forrásokban egyaránt emlitett hetvenkét vármegye szervezését a kegyeletes hagyomány első királyunknak tulajdonitotta s azok területét már a vezérek korában hazánkhoz tartozónak tekintette. A történeti források kritikai vizsgálata megczáfolta ezt a felfogást s ma történetiróink szorgos kutatásai alapján megközelitő pontossággal ismerjük a X. századi Magyarország kiterjedését. Legujabban Karácsonyi János a helynevek vezetése mellett meggyőző alapossággal állapitotta meg István országának határait. Lehet, hogy műve a részletekben itt-ott módositásra szorul, de egészben meghatározta a X. századi Magyarország körvonalait. E kép szerint az északnyugati, északi, északkeleti hegyvidék, a Szamos-völgytől keletre és délre eső Erdély, a szörényi részek, a Dráva-Száva-köz nyugati hegyes-dombos vidéke és a nyugati határon Zala-, Vas- és Sopronmegyéken át huzódó földsáv, – a később s még ma is nemzetiségek által lakott vidékek és a Székelyföld – nem tartoztak a honfoglaló magyarok megszállta területhez. A nomád népeknél szokásos országválasztó-közök, «gyepüelvék» voltak ezek, minőket – néha több napi járó földre kiterjedőket – találunk a IX–XI. században Dél-Olaszország pusztáin tanyázó bessenyők, bolgárok, magyarok, kunok és szomszédaik közt.
A honfoglaló magyarok számukhoz mérten – alig lehettek rabszolgáikkal együtt 500,000-en – rengeteg területet szálltak meg, a minek magyarázatát adja életmódjuk és foglalkozásuk. Egy törzs ellátásához a pusztázó pásztor és vadász életmód mellett óriási földterületekre, hatalmas fűtermő vidékre volt szükség. A hegyes vidékeken kivül megszállatlanul maradtak a baromtenyésztésre alkalmatlan erdős és a kopár homokos területek. A Duna-Tisza-köz északi része – a későbbi Jász-kunság – a bihari nagy erdőség és Erdély lakossága a honfoglalás után igen lassan szaporodott a szomszédos nemzetségek térfoglalásával. A honfoglaló törzsek a folyóvölgyeket, a Duna, Tisza, Szamos, Maros, Dráva és a Balaton vidékén elterülő legelőket szállták meg.
A törzsek elhelyezkedése hadi szempontból bizonyos tervszerüséggel történt. A megszállt terület szivét, a Duna két partján elterülő későbbi Fejérmegyét, Pest-, Pilis-, Veszprém- és Tolnamegyék szomszédos vidékeivel a fejedelmi törzs foglalta el. Maga az uralkodó nemzetség a kétparti Sárvizek közt elterülő hatalmas földterületen, – a «nagy szigeten» – helyezkedett el nagyszámu rabszolgáival s atörzs szegényebb sorsu nemzetségeiből alakult kiséretével. Vele egyirányban, a Közép-Tisza két partján, a későbbi Csongrád, Külső-Szolnok- és Békésmegye nyugati csucsában telepedett le egy másik törzs, melynek nemzetségei nagy szerepet játszottak történelmünkben. Innét kerültek ki az idegenellenes, nemzeti reakciós párt vezérei, a királyi hatalom ellen fellázadó békési Vatha és János, Bánk bán és a Barsa-nemzetségbeli Kopasz nádor. A Boór-nemzetség büszke hagyományai szerint az ő nemzetségi birtokaikon játszódott le a honfoglalás két legnevezetesebb eseménye: az alpári csata és a pusztaszeri gyülés.
104Ezt a két törzset mintegy körülfogta a megszállt terület szélein elhelyezkedő többi hat törzs, melyek mindegyikére a szomszédos országok valamelyikével szemben a honvédelem kötelezettsége hárult. A fejedelmi törzset övezték a Felső-Duna mentén s a Balaton nyugati partjai körül letelepedett, Német- és Olaszországgal szemben az előörs és előharczos szerepét játszó törzsek, melyeknek vezetői voltak a külföldi forrásokból és a hazai mondából egyaránt ismert Lél és Bulcsu, továbbá a Dráva torkolatánál annak két partján megszállt s a szerbekkel szemben álló harmadik törzs.
Fontos védelmi szerep jutott a Maros mentén megszállt törzsnek az Aldunán tul lakó régi bolgár ellenséggel szemben, mig a Szamos mentén tanyázó magyarokra s a Mátra tövén a Tisza két partjára telepedett kozár-kabarokra hárult az Erdély, illetve Vereczke felől várható bessenyő betörések elleni védelem.