Finály Henrik. (1825–1898.)
Finály Henrik.
(1825–1898.)
(1825–1898.)
Az a férfiu, kinek elhunytával a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság igazgató-választmányában egy hely ismét üresen maradt, nem tartozott a szó közvetlen értelmében társaságunk működő tagjai közé; és mégsem üres szólásmód, ha azt mondjuk, hogy halála érzékeny veszteséget jelent reánk nézve. Mert a ki évtizeden át adta elő a második magyar egyetemen a hazai czimertant, azt méltán tekinthettük magunkénak, még ha tényleg nem is vett részt társaságunk munkásságában.
Finály Henrik, a ki 1825 január 16-ikán Ó-Budán született, eredetileg mérnöki pályára készült és a szabadságharcz mozgalmának annyi ember sorsára kiható ereje által eltéritve irányától, hosszabb ideig ingadozott, mig valódi hivatását a tudományos pályán feltalálta. Sokoldalu tudományos működése folyamán az antik világ emlékei gyakoroltak reá legerősebb vonzóerőt, azok tanulmányozásának szentelte élete legjavát; és munkásságának leghálásabb talaja nyilt meg előtte, midőn 1882-ben a kolozsvári egyetemen a történelem segédtudományainak tanárává neveztetett ki.
E kathedrán előadásainak főtárgyát a klasszikus archćlogia képezte, de tanári megbizatásának tág munkakörébe tartozott a magyar oklevéltan és heraldika is, és a buzgó tanár lelkiismeretesen igyekezett e megbizásból reá háramló kötelességeit teljesiteni. Legszebb bizonysága ennek az a tény, hogy Finály volt hazai szaktudósaink között az első, a ki egy magyar heraldikai vezérfonal hiányát felismerve, annak megszüntetésén tényleg fáradozott. 1886-ban elkészült heraldikai kézikönyve, melynek kéziratát a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság birálata alá bocsátotta, sok eredetiségről, önálló felfogásról tett tanuságot; s jórészt zsenge korát élő társaságunk szerény anyagi viszonyait kell okolnunk azért, hogy a magyar heraldikai vezérfonal az első modern alapokon nyugvó kisérlete nyomtatásban nem láthatott napvilágot.
Finály Henrik a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak megalakulásától kezdve tagja volt, és mint az elsők egyike, a kik igazgató-választmányunk tagjai sorában helyet foglaltak, azokban az években, a mikor még a kezdet nehézségeivel küzdöttünk, igen sokat tett második hazájában, Erdélyben, társaságunk felvirágoztatása érdekében. Most, hogy a halál ez évi február 13-ikán véget vetett munkás életének, úgy érezzük, hogy a veszteség nemcsak a tudományé, hanem a mienk is, és kegyelettel iktatjuk nevét azok sorába, a kik kivették részüket társaságunk megalapitásának nehéz munkájában.
