Bárczay Oszkár. 1847–1898.
Bárczay Oszkár.
1847–1898.
1847–1898.
Alig négy hónapja, hogy a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság legutolsó nagygyülésén a kegyelet koszorujával adóztunk egyik korán elhunyt tagtársunk emlékének. Kinek fejében fordult volna meg a gondolat, hogy a gyászos alkalom ünnepi szónoka rövid idő leforgása alatt követni fogja a gyászoltat; hogy a Csergheő Géza felett tartott emlékbeszéddel egyidejüleg az emlékbeszéd szerzője, Bárczay Oszkár nekrologjának kell társaságunk közlönyének hasábjain helyet adnunk.
A magyar heraldikai irodalomnak kevés művelője van; számon kell egymást tartanunk és sokáig szenvedünk minden egyes veszteség sulya alatt, midőn a végzet munkatársaink legjobbjait egymásután ragadja ki körünkből. Ma is gyászoljuk Nyáry Albert bárót, a modern heraldikai tudománynak hazánkban, mondhatjuk, alapvető munkását, a ki mintha csak azért fejezte volna be nagy heraldikai munkáját, hogy annak forgatásakor kétszeresen érezzük a veszteséget, mely korai elhunytával a tudományt érte. Még mindig nem tudtunk belenyugodni Csergheő Géza elvesztésébe, kinek kezéből férfikora delén esett ki a toll. S alig örültünk az első magyar heraldikai kézikönyv keletkezésének, még be sem számolhattunk szaktársaink előtt irodalmunk e nagy eredményéről s már gyászolnunk kell a szerzőt, a kit a heraldika iránt táplált szeretete és buzgólkodása arra késztetett, hogy tudományunk e régen érzett hiányának megszüntetésére szentelje munkásságát.
Bárczay Oszkárt a tudományos irodalom csak életének utolsó évtizedében sorozhatta munkásai közé. Az egykori honvédtiszt, a kit neveltetése, vérmérséklete, hajlamai a katonai életre prćdestináltak, változatos, a sors sokféle viszontagságai által megzavart életpályának derekán a csöndes kikötő nyugalmát kereste a tudományos foglakozásban. A mit keresett, meg is találta, és cserében a sokáig nélkülözött nyugalomért, egész buzgósággal szentelte magát az irodalomnak. Mint katona, a hadügy történetének tanulmányozásában találta legtöbb kedvét, s ebbeli munkásságának igen értékes gyümölcse az a két kötetes munka: «A hadügy fejlődésének története», mely 1895-ben, a Magyar Tudományos Akadémia könyvkiadó-vállalatában jelent meg. Érdeklődése azonban kezdettől fogva egyenlő mértékben fordult a heraldikai és genealogiai kérdések felé is, és első tudományos dolgozata is társaságunk zászlaja alatt jelent meg: a «Turul» 1891. évi folyamában, a hol hosszabb tanulmányban irta meg saját családja leszármazásának történetét, ismertetve egyuttal a család 1421-iki érdekes czimerlevelét. A következő évfolyamakban is több érdekes dolgozata jelent meg. A Báncsy család czimerét és Rákóczi Ferenczné leszármazását tárgyaló közleményében a Rákócziak családfáját egészitette ki becses adalékkal; megirta a Burchard-Bélaváry család eredetének, külföldre való elszármazásának és visszahonosodásának történetét; és terjedelmes czikkben ismertette a Siebmacher-féle nagy czimerkönyv külföldi részének 1894-ig megjelent köteteit. Ez óriási vállalat nemsokára tényleges munkatársai közé is számithatta őt: 1894-ben Csergheő Géza oldala mellett, mint társszerkesztő, meginditotta az erdélyi nemesség czimerkönyvének folytatását. 1897-ben a márkusfalvi templom czimeres emléktábláiban a mohácsi vész előtti heraldika rendkivül érdekes emlékeit mutatta be olvasóinknak, két heraldikai szinjelzés és egy családnév kérdését oldva meg segitségükkel. S ugyanez évben Maltában, a la-valettai angol királyi levéltárban eszközölt kutatásainak sikerült eloszlatni egy tévedést, mely a magyar czimer egyik legrégibb alakja, a II. András korabeli czimer felől, hibás olvasás következtében, kevéssel azelőtt talált helyet heraldikánk irodalmában.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság e buzgó munkálkodását már 1895-ben azzal a kitüntetéssel jutalmazta, hogy igazgató-választmányának tagjai sorába választotta őt.
Csergheő Géza elhunytával nemcsak az erdélyi czimerkönyv folytatása szállott reá örökségképen, de ama nagy feladat megoldása is, melyet Csergheő egész élete tudományos munkásságának legfőbb czéljául tekintett. A Magyar heraldika kézikönyve megirásának tervét Csergheő Géza és Bárczay Oszkár együtt állapitották meg bizalmas baráti összejöveteleiken; egész életén át készülve annak megirására, Csergheő, – a ki nyelvünk ismeretének fogyatékos birtokában nem nélkülözhette irodalmi munkásságánál a jóbarátok segitségét, – úgy látszik, Bárczayt szemelte ki társául e nagy vállalkozásban. Halálával tehát mintegy természetszerüleg lépett Bárczay az ő örökébe. S mikor az elődétől átvett nagy feladatot a tőle megszokott buzgalommal megoldta s méltán örvendhetett a bevégzett munka sikerének, a baráti kegyelet és hála adóját meleg szavakkal rótta le az elköltözött felett tartott emlékbeszédében, mely egyszersmind az ő irodalmi tevékenységének utolsó megnyilatkozása volt. «Ő itt hagyott bennünket», e szavakkal fejezte be emlékbeszédét, «elment előre oda, a honnan nincs visszatérés; s majdan, ha mi is utána megyünk és viszontlátjuk, számon fogja tőlünk kérni örökét. Adja az ég, hogy be tudjunk vele számolni!» Ma az előérzet, a jóslás erejével hatnak reánk e szavak, de ki hitte volna akkor, hogy a viszontlátás és beszámolás órája oly közel van számára?
Két nagy heraldikai műve közül az erdélyi czimerkönyv befejezését Bárczay nem érhette meg, de megérte azt, hogy heraldikai kézikönyve, alig egy negyedévvel megjelenése után, majdnem az utolsó példányig elkelt, s műve elterjedésében, mely az iró legszebb jutalma, irói munkássága oly sikerét élvezte, a minő irodalmunknak még mai fejlettebb viszonyai között is kevés tudományos irónak jut osztályrészül.
Hogy ez a siker az ő rövid, de munkás irói pályájának utolsó babérja lesz, azt kivüle senki sem sejthette. Senki sem olvasta ki a halálsejtelmet azokból a szavakból, a melyekkel munkatársától elbúcsúzott. Az ötvenkét éves, egészséges külsejű ember életerejét a szervezetében lappangó halálos betegség oly rohamosan ásta alá, hogy időnk sem volt észre venni a kór romboló hatását, s midőn ápril 12-ikén elhunyt, halálának hire a váratlanság erejével fokozta a fájdalom érzetét mindazok lelkében, a kik őt ismerték és még igen sokat reméltek tőle a tudomány javára.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság Bárczay Oszkárban nemcsak szaktudománya legalaposabb művelőjének egyikét, nemcsak az első magyar heraldikai kézikönyv iróját, de igazgató-választmányának is egyik legmunkásabb tagját gyászolja, s mi, a kik a tudományos irodalom terén pályatársai, munkásságának tanui voltunk, mindannyian nehéz szivvel veszünk végbucsut a korán elköltözöttől. De fájdalmunkat enyhiti a remény, hogy az ő fáradozásai nem maradnak eredmény nélkül; hogy nagy könyve, mint a heraldikai ismeretek terjesztésének leghatalmasabb eszköze, uj és uj erőket fog toborzani tudományunk szolgálatába, a kik az ő örökösei gyanánt fogják betölteni a helyet, mely távozásával üresen maradt utána. És ez lesz az ő rövid, de munkás irói pályájának legszebb emléke.
