Az angliai marhavész
Az angliai marhavész
A szarvasmarhák prionbetegségének, a BSE-nek (Bovine Spongiform Encephalopathy = szarvasmarha szivacsos agysorvadása) vagy – helytelen, de köznyelvben elterjedt – népszerűbb nevén a „kergemarhakórnak” (mad cow disease) a megjelenéséig a világ nemigen foglalkozott a prionbetegségekkel. A magyarázat elsősorban az emberi prionfertőzések rendkívül alacsony előfordulási arányában keresendő: 1 millió ember között évente 1-2 új megbetegedést regisztrálnak. Még a kuru is – bár szó szerint megtizedelte Pápua Új-Guinea őslakosságát – az egész emberi populációt tekintve jelentéktelen, elszigetelt járvány maradt, s legfeljebb a rituális kannibalizmus „egzotikus” volta miatt keltett egy kicsit nagyobb feltűnést. A BSE azonban – a tömeges állatpusztulás és a 3 évnél idősebb állatok (többmilliós nagyságrendű) megsemmisítésének elrendelése miatt – ma már a brit szarvasmarhák „hekatombájának” tekinthető. A történet 1985-ben kezdődött, amikor az első 17 állat megbetegedését jelentették az angol állategészségügyi hatóságok. A különös idegrendszeri tüneteket mutató állatokban a járványtani és patológiai vizsgálatok során semmilyen ismert kórokozó jelenlétét nem sikerült kimutatni, ugyanakkor feltűnő volt a kiterjedt szivacsos degenerációk megjelenése az agy különböző régióiban. Nagy-Britanniában a járvány 1991–92-ben tetőzött, évi 40 ezer állat elhullásával, és 1997 végéig közel 170 ezer szarvasmarha pusztulását okozta. Ennél azonban jóval többre, mintegy 1 millióra becsülik a fertőzött, de a hosszú lappangási idő miatt még a betegség klinikai tüneteinek megjelenése előtt (2-3 éves korban) levágott állatok számát. Ezek azok a fertőzött állatok, amelyeknek húsa a ’80-as években tömegesen bejuthatott az emberi táplálékláncba, illetve az egyéb állati részekből készült termékekbe (kenőcsök, zselatinkapszulák stb.).
A ’80-as évek végére az is kiderült, hogy a szarvasmarhák szivacsos agysorvadása járványszerű méreteket öltő elterjedését paradox módon maga az ember és a technológia fejlődése okozta, tehát nem egy feltűnő „természetes” úton fertőző betegségről van szó. Már korábban is általánosan alkalmazták azt a módszert, hogy az elhullott állatok, így pl. a súrlókóros juhok tetemét – fehérjedúsítás céljából – bedolgozták a kérődzők takarmányába, egyfajta kannibalizmusra késztetve ezeket az állatokat. A baj akkor történt, amikor a fehérjetartalom minél teljesebb megőrzése érdekében megváltoztatták e tápok előállításának technológiáját: a szerves oldószerek és a hőkezelés helyett a faggyú kivonására hidegpréseléses módszert alkalmaztak. A scrapie, a juhok súrlókórja az enyhébb hőkezelésnek és a számára védő szerepűnek bizonyuló magasabb zsírtartalomnak „köszönhetően” megőrizte fertőzőképességét, és az ily módon scrapie-prionnal „dúsított” takarmány immár ezrével veszélyeztette a szarvasmarhákat is. A fajspecifikus védőgátat áttörve így alakulhatott ki a súrlókór egy új, marhákra adaptálódott formája: a BSE.
Miután a BSE más emlősfajokra történő átolthatóságát laboratóriumi körülmények között bizonyították, a tudományos közvéleményt nem érte teljesen váratlanul, hogy a szarvasmarhák szivacsos agysorvadásához hasonló betegségek bukkantak fel egyes állatkerti kérődzőkben és ragadozókban is. A kérődzőknél a már említett takarmány, a macskaféléknél pedig minden bizonnyal a BSE-priont koncentráltan tartalmazó marhabelsőségek (agy- és gerincvelő, valamint a nyirokszervek) fogyasztása okozhatta a fertőzést. A lakosság körében az igazi nyugtalanságot a házimacskák BSE-szerű prionbetegségének (FSE) 1990-es megjelenése váltotta ki. Az említett esetek miatt egyre bizonytalanabb lábakon állt tehát az a vélemény, hogy a szarvasmarhák szivacsos agysorvadása nem törheti át a fajok közötti védőfalat, tehát az emberekre sem lehet veszélyes.
Most már tudományosan is igazolt szomorú tény, hogy a prionok számára biológiai szempontból a Homo sapiens, vagyis az ember is csak egy faj az emlősállatok között, s nem élvez abszolút védettséget a BSE-vel szemben. 1996-ban Angliában ugyanis felfedezték a Creutzfeld–Jakob-betegség egy új, minden eddigitől eltérő változatát, amelyet egyes kutatók már akkor azzal gyanúsítottak, hogy a BSE emberi megjelenési formája.
