1. Történeti fejlődés
1. Történeti fejlődés
A római katolikus egyház, a kereszténység nyugati vagy latin ága közel 900 millió hívével a világ összes vallási közössége közül a legnépesebb. Afrikában az össznépesség 13,1, Észak-Amerikában 24,4, Közép-Amerikában 87,1, Dél-Amerikában 89,9, Ázsiában 2,5, Európában 39,8, Óceániában 26,4%-a katolikus vallású.
Mikor még a kereszténység nem szakadt több ágra, a római patriarkátus, melynek területe alá tartozott Nyugat-Európa és Észak-Afrika, ősi jogon elsőbbséget élvezett a területén lévő püspökségek felett. Ugyanakkor Róma püspökét különleges hely illette meg a világ püspökei között azáltal is, ahogy Szent Péter is kiemelkedett a többi apostol közül. Ez a primátus azonban az első évezredben inkább csak elméletben létezett. Miután a Római Birodalom keleti és nyugati részei között egyre élesebbek lettek a politikai és kulturális különbségek, a nyugati latin és a keleti egyházak is külön utakon fejlődtek. A római egyház önátlóságának és egységének alapja az apostolfejedelem-utód római püspökök, a pápák irányítása alatt álló hierarchikus szervezet. A pápa személyén túl egységét a történelmi, kulturális és földrajzi közösség, a latin szertartásnyelv és liturgia, valamint a teológiai tradíció egyneműsége biztosította. A középkorban az egyház szervesen beépült a feudális Nyugat- és Közép-Európa társadalmi rendjébe, maga is anyagi javak birtokosává és a társadalmi, szellemi élet legfőbb alkotó tényezőjévé vált. A, római pápák egyház feletti hatalmának elve és gyakorlata igen régi eredetű. A Római Birodalom bukása utáni évszázadokban az egyház egyre nagyobb világi hatalomra tett szert Itáliában, a Frank Birodalomban és a kereszténységet felvevő valamennyi új államban.
Az ezredfordulóra gyakorlatilag az egykori Nyugatrómai Birodalom területén kívül Észak- és Közép-Európa népei is valamennyien a latin egyházhoz kapcsolódva váltak kereszténnyé. Az egyház térbeli növekedését és a keresztény civilizáció terjedését segítették elő a középkorban egyre fontosabb szerephez jutó szerzetesrendek.
A görög egyházzal való szakítás utáni évszázadokban megszületett a katolikus tudományosság fénykorát jelentő skolasztikus filozófia és a szisztematikus kánonjog. Állandósult az egyház liturgikus rendje, s a katolikus ünnepek köre. Kialakult az egyház máig lényegében változatlan szervezeti felépítése, működési mechanizmusa, létrejöttek központi irányító szervei. Általánossá vált a papi nőtlenség követelménye, s az egyház fegyelmi rendje. A kultúra területén is élesen elhatárolódva a görög egyházi fejlődéstől, nyugaton egymást váltották a különböző művészeti és kulturális korszakok, a kora középkori romantika, a gótika, majd a reneszánsz és a barokk stílus, világkép és gondolkodásmód. A nyugati egyházban a különböző eretnek mozgalmak és a keresztes háborúk, a kettős pápaválasztások válságos évszázadait követően a 14. sz.-tól kibontakozó reneszánsz és humanista szellemiség hatására a középkori vallásosság keretei fellazultak. A szükséges egyházi reformok elmaradása vezetett a 16. sz.-i reformációhoz, a második nagy egyházszakadáshoz. A reformáció ellensúlyozására összehívott tridenti zsinattal kibontakozó ellenreformáció során sikerült a katolikus teológiát megújítani s a protestantizmust több helyütt visszaszorítani. Ugyanakkor véglegessé vált a Nyugat- és Közép-Európa addig egységes kereszténységének megosztottsága. Viszont a nagy földrajzi felfedezéseket követő spanyol, portugál, francia és belga gyarmatosítással párhuzamosan kezdődő missziós tevékenység révén a katolikus egyház gyökeret eresztett Amerikában, Ázsiában és Afrikában egyaránt.
A polgári fejlődés, a felvilágosodás, a tudományos és ipari forradalom újabb nagy csapást mért a római egyházra a 18–19. sz. folyamán. A terjedő liberalizmus, az állam és egyház szétválasztásának polgári törekvései és sikerei defenzívába szorították a katolikus egyházat. A 19. sz. végén, XIII. Leó pápa idején indult meg az egyház modernizálása, de az átfogó megújulás csak XXIII. János pápa trónra lépésével, s az általa 1962-ben összehívott II. vatikáni zsinattal következett be. Ekkor valósult meg a régóta esedékes liturgikus reform, amely a latin helyett a népnyelvi szertartást bevezette. Szervezetileg és külsőségeiben is egyszerűsítette az egyház 2000 éves intézményét és szokásrendszerét. Megkezdődött a többi keresztény egyházzal és a más vallásokkal a párbeszéd; ennek legkiemelkedőbb eseményei. 1964-ben VI. Pál pápa és I. Athenagoras konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen visszavonták az elődeik által 1054-ben kimondott kiközösítéseket; 1987-ben II. János Pál pápa a világ valamennyi vallási vezetőjét Assisibe hívta, hogy együtt imádkozzanak a békéért és a kiengesztelődésért.
