18
18
Míg ezek a teremben történtek, Gergely az előszobában ácsorgott.
Ahogy ott áll az öles, magas cserépkályha mellett, úgy érzi, mintha valami pók futna végig az arcán. Odakap. Hát egy pávatoll akad a kezébe.
A kályha két terem közt állt, s mellette át lehetett látni a másik terembe.
- Gergely! - hangzott halkan.
Gergely boldog megrezzenéssel fordult vissza.
A Vica arcát látta, az ő pajkos szemét, ahogy a szomszéd teremből átpillantott.
- Gyere ki a folyosóra - susogta a leány.
Gergely kisurrant. A leány már ott várta az ablakfülkében. Megragadta a kezét.
- Gyerünk le a kertbe!
S vezette. Négy vagy öt termen mentek át. Valamennyi vastagon be volt terítve szőnyeggel, s valamennyinek le volt eresztve a nap felől való oldalon a kárpitja. A falakon királyképek és szentképek. Egy helyen lovas csatakép is. A bútorokon és falakon aranyozások. Egyik szoba rákszín, a másik liliomszín, a harmadik kék, mint a levendula. Mind más és más színű. Bútor valamennyiben kevés.
Egy ajtón végre a kertbe léptek ki. Gergely megkönnyebbült.
- Magunk vagyunk - mondotta Vica.
Fehér ruhába volt öltözve, valami fátyolféle, könnyű szövetbe, amely a nyaka körül ki volt kanyarítva. A haja egy ágba fontan csüggött a hátán. A lábán sárga szattyáncipők. Állt az árnyékos homokúton, egy bokorcsoport mellett. Állt mosolyogva, hogy Gergely bámulta.
- Szép vagyok? - kérdezte azzal az őszinteséggel, amely még a gyermekkor ártatlanságából való.
- Szép - felelte Gergely. - Te mindig szép vagy. Fehér galamb vagy.
- A királyné varratta ezt a ruhát nekem.
S karját a Gergely karjába öltötte:
- Jer, üljünk amoda a hársfák alá. Sokat akarok neked mondani, és te is bizonyára nekem. Mindjárt megismertem a hangodat, mikor a vasrácson beszóltál, de nem hittem, hogy te vagy. Sokszor gondoltam rád. Az éjjel is felőled álmodtam. A királynénak is mondtam akkornap, hogy itt vagy. Azt mondta, mihelyt a török elmegy, látni akar.
Leültek a hársfa alá egy márványpadra, amelynek a karja két ülő oroszlán. Onnan le lehetett látni a Dunára s a Duna túlsó partján Pestre. Kicsi kis, piszkos város az a Pest. Magas kőfal keríti körül. A kőfalon belül apró házak. A kőfalon kívül sárga homokos mező. De Gergely nem nézte sem a Dunát, sem Pestet, ő csak Vicát nézte. Bámulta a leány arcának fehér mályvához hasonló tisztaságát, gyönyörű fogait, gömbölyű állát, fehér bársonynyakát, vidám, ártatlan két szemét.
- No, most már beszélj te is - mondotta a leány. - Hogy élsz Törökéknél? Tanulsz-e még sokat? Tudod-e, hogy én most festeni is tanulok? No, mit bámulsz úgy? Még egyet se szóltál!
- Téged bámullak, hogy milyen nagy vagy, és milyen szép vagy!
- Azt a királyné is mondta. Azt mondta, hogy most nagyleánnyá fejlődök. A kezem, lábam most már akkora, hogy nagyobb nem lesz. Mert a kéz és a láb csak tizenhárom éves korig nő a leányoknál. Te is szép vagy, Gergely.
Pirosság futott végig az arcán, és eltakarta a szemét a tenyerébe.
- Jaj, milyen bolondokat beszélek! Ne nézz rám! Szégyellem magamat.
De a fiú is zavart volt. Elvörösödött a füle hegyéig.
Egy-két percet hallgattak. A hársfán egy pihenő fecske csicsergett. Talán azt hallgatták. Dehogy azt hallgatták. Szebb zenét hallgattak ők. Azt, ami a szívükben zendült meg.
- Add ide a kezedet - mondotta a fiú.
A leány készséggel odanyújtotta.
A fiú fogta a leány kezét. Az várta, hogy mit akar Gergely. Gergely csak hallgatott és nézett.
Egyszer csak fölemelte szép lassan a leány kezét, és megcsókolta.
Éva elpirult.
- Szép ez a kert - mondotta Gergely, hogy valamit mondjon.
Megint hallgattak. Egy hársfalevél leesett az ágról, és eléjük hullott. Arra néztek mind a ketten, aztán a fiú megszólalt:
- Mindennek vége van.
Ezt olyan búsan mondotta, hogy a leány szinte ijedten nézett reá.
Gergely fölkelt.
- Gyerünk, Vica, mert hátha jön atyámuram.
Vica is fölkelt.
Újra karon fogta Gergelyt. Hozzá is simult. Így mentek némán tíz lépést. Akkor a leány megszólalt:
- Mért mondtad, hogy mindennek vége van?
- Mert vége van - felelte Gergely.
És még egynehány lépést mentek hallgatva. Gergely a fejét rázta:
- Érzem, hogy te nem leszel az én feleségem.
És sóhajtott.
- Én meg érzem, hogy az leszek - felelte vigasztalón a leány.
A fiú ránézett. A szemébe nézett.
- Ígéred nekem?
- Ígérem.
- Lelkedre?
- Lelkemre.
- És ha a szülőid mást akarnak? És ha a királyné mást akar?
- Megmondom nekik, hogy mink már megegyeztünk.
Végigmentek újra a szobákon. Mikor a folyosóra nyíló ajtóhoz értek, Vica megszólalt:
- Míg itt a török, nem találkozhatunk, csak ha Bálint úrral jössz. Akkor csak állj ide a kályha mellé. Azután kijövök majd érted.
Gergely fogta a leány kezét. A leány érezte, hogy a Gergely keze remeg.
- Megcsókolhatlak? - kérdezte Gergely.
Azelőtt mindig megcsókolták egymást kérdés nélkül is. De Gergely érezte, hogy ez a leány nem az a leány többé, akit otthon Keresztesen testvéreként szeretett. Több. A leány is érzett valami effélét, mert Gergely kérdésére elpirosodott.
- Hát csókolj meg - mondotta boldog-komolyan.
S nem az arcát nyújtotta, mint szokta, hanem az ajakát.
